Sziklakert

Diósdon egészen 1980-ig bányászták a Tétényi-fennsík mészkövét. Az évek alatt az ősi terület teljesen megváltozott az emberi kéz által, ezáltal pedig kialakult egy természetes táj és ipari terület határán mozgó helyszín. Kérdés azonban hogy a kőfejtés felhagyása után mit lehet kezdeni egy olyan térrel, amely már nem akar ipari lenni, viszont a természet sem tudja teljesen visszafoglalni. A kőfejtő belső tereibe (a város próbálkozásainak ellenére) fokozatosan kúszik be egy olyan erős, átható elhagyatottság érzés, melyet a falra festett graffitik, az eldobált szemét, vagy éppen a plafonról lógó törött lámpák még tovább fokoznak. Erre kerestem megoldást a tervezés során. Azokat a helyzeteket kerestem, melyek kisebb-nagyobb változtatásokkal sokkal használhatóbb tereket eredményeznek. Célom pedig az volt, hogy a meglévő tér által nyújtott lehetőségeket a legjobban kihasználva erősítsem a természet és az ember közötti kooperációt, úgy, hogy most már egyik fél se kerüljön erőfölénybe.