Egyben a három

Köszöntőt mondott Dr. Czigány Tibor egyetemi tanár, a BME rektora, Alföldi György DLA egyetemi tanár, a BME Építészmérnöki Kar dékánja és Szabó Levente DLA egyetemi tanár, BME Középülettervezési Tanszék vezetője. A kiállítást megnyitotta és a könyvet bemutatta Marián Balázs DLA, MOME Építészeti Intézet egyetemi docense.

A kötet bevezetőjében Szabó Levente így foglalta össze a tanszék megújulási törekvéseit: „Építve hagyományaira, adottságaira és lehetőségeire a kutatás, és elsősorban az oktatás területén, a tanszék ma a közösségi építészet művelését; az emlékezet, a fenntarthatóság és az innováció a legtöbb esetben szét nem választható fogalmaival strukturálja, amelyek – s ezt leginkább a kötetbe válogatott hallgatói munkák igazolják – nagyon szépen lefedik a közösségi építészet szinte valamennyi aspektusát. E hármas megközelítést – mint azonos problémakörön gondolkodó oktatói és hallgatói csoportokat, azaz tervezési stúdiókat – másfél éve vezettük be tanszékünkön. A stúdiók olyan, a képzés előre haladtával egyre intenzívebben artikulálódó vertikális műhelyek, amelyekben a tematikus hallgatói munkák (elsősorban, de nem kizárólag a TDK-, a komplex- és a diplomatervek), a doktori és oktatói kutatások, alkotások, projektek egymással lazább vagy erősebb kapcsolata, egymást szinergikusan erősítő jelenléte a legfőbb felhajtóerő. Ennek az egymásba kapaszkodásnak, egymásból kifejlődésnek az oktatásban, azaz az inspiráló hallgatói tervekben és sikerekben megjelenő eredményeit tekintjük legfőbb célunknak és motivációnknak is.” 

A kiállítás nem csupán keresztmetszetét adja a graduális képzés legelejétől a teljes curriculumon át egészen a diplomatervekig, majd a doktorandusz hallgatók munkájáig, de bemutatja az elmúlt 5 év legfontosabb hallgatói-oktatói eredményeit, sikereit is.

Az esemény keretében került sor a frissen alapított Weichinger-díj átadására. A díjat bemutatta és átadta Balázs Mihály DLA egyetemi tanár, első ízben Surján Borka 2020-an diplomázott egykori hallgatónknak, jelenlegi meghívott oktatónknak. Balázs Mihály elhangzott gondolatai a díjátadón a következők voltak: 

„Egy közösség általában azért alapít díjat, mert szeretné saját értékrendjét felmutatni, önazonosságát megfogalmazni és erősíteni. A díj mindig szimbolikus, kifejezi az alapító, a névadó és a díjazott összetartozását. Weichinger-díj alapításának is ez volt a célja azon túl, hogy a tanszék alapító professzorának legendásan hiteles alkotói és tanári személyisége előtt tiszteleg. Ő volt az aki megalapozta azt a szellemi műhelyt, ami az elmúlt 75 év során az építészet legkiválóbb művelőit vonzotta. Farkasdy Zoltán, Jurcsik Károly, Virág Csaba, Makovecz Imre, Csete György, Turányi Gábor, Varga Levente, Tomay Tamás  - csak néhány név azok közül, akik diplomájukat a tanszéken készítették és akik meghatározó tanáregyéniségei, formálói voltak az elmúlt évtizedek kortárs építészetének és az építészképzésnek. Bár diplomatervét nem a tanszéken készítette, későbbi tanszékvezetőként mégis közülük is kiemelkedik Török Ferenc, aki talán a legnagyobb hatású tanáregyénisége volt a tanszéknek és aki Balázs Mihály díj-alapításra vonatkozó felvetését elsőként lelkesen támogatta. Ez volt Török Ferenc utolsó gesztusa a tanszék és a hallgatók felé, a díj elkészültét és első átadását már nem élhette meg.   

Maga a díj egy modulort ábrázoló ezüst jelvény,  mely az embert, az emberi arányokat és általában az arányosságot, mint az építészet egyik alapkövetelményét jelképezi. A modulor egy fából készült "házban lakik". A két tárgy együtt ember és természet kapcsolatát szimbolizálja. A díjtárgy Sógor Sarolt fémműves egyetemi hallgató alkotása. Az alapításkor tíz számozott példány (sorozat) készült, a kézműves jellegből és a fa mint természetes anyag tulajdonságaiból adódóan mindegyik egyedi sajátossággal bír. A kitüntetést igazoló oklevelet Polgárdi Ákos tervezte.  

A díjat a Középülettervezési Tanszék és a Közösségi Építészetért Alapítvány alapította a tanszék fennállásának 75. évfordulója alkalmából. Évente egy díj adományozható a Középülettervezési Tanszéken mester szintű diplomát szerzett személy számára. A Weichinger-díj azonban nem diplomadíj! Az elismerést a tanulmányi teljesítmény és a diplomamunka sikeressége mellett hangsúlyozottan az építészet és kultúra kapcsolatának ápolása, az építészet közösségi jellegének, etikai vetületének erősítése terén kiemelkedő tevékenységet folytató fiatal építész kaphatja, a tanszéki közösség tagjainak titkos szavazatai alapján.” 

A díjátadót követően Weichinger András, Weichinger Károly fia üdvözölte a jelenlévőket és az első alkalommal a kitüntetettet. 

A kiállítás Vannay Miklós DLA, Kemes Balázs DLA és Bartha András DLA egyetemi adjunktusok, Váncza Márk, Nagy Mercédesz és Krompáczki Péter doktoranduszok és Molnár Csenge, Macsek Kata, Tóth Soma Péter demonstrátorok, valamint Polgárdi Ákos grafikus koncepciója alapján valósult meg a tanszék szinte összes oktatójának, doktoranduszának és demonstrátorának közreműködésével. 

Az alkalomra a Kosbor együttes újra összeállt Gyulai Csaba (gadulka), Thurnay Balázs (kaval), Komesz Zsolt (viola da gamba), Tamás Benedek (basszus oud) és Fejérdy Péter DLA egyetemi adjunktus (mandolincselló) közreműködésével. 

A kiállításmegnyitó felvételről elérhető a FUGA youtube-csatornáján: https://www.youtube.com/watch?v=xpxayV_Ua0c&t=46s 

Az eseményről a fotókat Máté Albert és a Képkocka készítette. 

A kötet felelős szerkesztője Szabó Levente, szerkesztői Fejérdy Péter DLA egyetemi adjunktus, Klobusovszki Péter DLA egyetemi docens és Kronavetter Péter DLA egyetemi adjunktus voltak, a nyelvi lektori munkákat Áfra János végezte, a kötetet tervezte és tördelte Polgárdi Ákos. 

A kiállítás és a kötet a Nemzeti Kulturális Alap és a Közösségi Építészetért Alapítvány támogatásával valósult meg. A kiállítás 2021. dec. 1. - dec. 22. között tekinthető meg a FUGA-ban (1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 5.).  A kötet megvásárolható a FUGA-ban vagy a Középülettervezési Tanszék titkárságán. 

A kiállítás és a könyv mellett az alkalomra megújult a Középülettervezési Tanszék új honlapja is, amely a www.kozep.bme.hu címen érhető el. 

Marián Balázs DLA építész, egyetemi docens (MOME Építészeti Intézet) beszéde: 

Szeretettel köszöntök minden megjelentet – közép tanszéken innen és túl! 

Amikor tudomást szereztem a készülő könyvről és a kiállításról az első gondolat, ami eszembe jutott, az egy életre szóló jó tanács volt Turányi Gábortól, aki mindig az új dolgokhoz való elfogulatlan hozzáállásra sarkalt. 

Na, már itt az elején megbukok, mert több ponton sem tudom megfogadni a jó tanácsot: nem tudom elfogulatlanul nézni a kiállítást, a kiadványt, és a közép tanszék alakulását, lévén, hogy a tanszék az Alma Materem. Korábbi vezetői, Balázs Mihály, valamint Török Ferenc és Cságoly Ferenc a mestereim, mentoraim, - a tanszék jelenlegi oktatói, meghatározó személyiségeik kortársaim, barátaim, sorstársaim. 

És ha ezen a körülményen még felül is tudnék emelkedni, akkor a másik oldalról lehetetlenül el objektív és elfogulatlan külső szemlélő megközelítése az itt zajló, magas színvonalú műhely munkáról, közösség építésről, hiszen magam is gyakorlom az oktatást egy másik építész képzőben, - a MOME-n, így akaratlanul is összevetem, méregetem a két képzést - nem feltétlenül mintha különösen a versenytársai lennének egymásnak, de mégis – inspiráló látni az egymás mellett futó műhelyek párhuzamos törekvéseit. 

Az elmúlt hónapban két, ehhez hasonló kiállítás is szembejött: az egyik pont itt a FUGA-ban: a MOME hallgatói állították ki a munkáikat, már egy évtizede formálódó, kiépülő új oktatási formában megvalósuló, tematikusan felépített tanévek struktúrájában, a tavalyi LAKHATÁS témában, szakokon átnyúlóan BA és MA hallgatókkal – hasonlóan ahhoz, amit most itt látunk kibontakozni, és itt a doktori iskolával közösen szárba szökkenni. 

A másik élmény pedig a Velencei Biennálé, ahol szintén korunkat feszegető témák mentén zajlik az együtt gondolkodás, innovatív, helyenként provokatív kérdésfelvetés és kísérletező útkeresés - aminek már graduális szinten is meg kell jelennie, a képzéseink szerves részeivé kell, hogy váljanak. 

A kiállításról és magáról a kiadványról rendhagyó módon azzal szeretném kezdeni, ami általában a végére marad, vagy elfelejtjük megemlíteni.  

Azzal ugyanis, hogy szép!  

Az utóbbi évek középtanszékes megjelenései, doktori kiadványai, egyszóval láthatósága igen vonzó, és azt gondolom, hogy a mély és átfogó tartalmi oldal mellett – amiről később azért lesz szó – fontos felismerés a megjelenés igényességére, befogadhatóságára való törekvés, amiben a hallgatói és oktatói erőfeszítések mellett fontos szerepe lehet Polgárdi Ákosnak is – köszönet érte! 

A könyv és a kiállítás tehát egyfajta ünnep, lévén a tanszék megalakulásának 75. évéhez érkeztünk, de ez itt ehelyütt mégsem válik egy köldöknézős, múltba révedő megemlékezéssé. Amit látunk az sokkal inkább egy előre tekintés – hallgatói tervekkel hitelesített programfüzet. 

„Komolyan veszi magát a tanszék”- idézem a könyvből, egy volt hallgatótól. Pontos diagnózis. 

Az elmúlt évek építkezése, amellett, hogy a középtanszék hagyományainak megértése és szerves folytatása, tudatos felkészülés és felkészítés a kifürkészhetetlen jövőre. 

A könyv és a kiállítás címe: „Egyben a három” – az emlékezet, fenntarthatóság, innováció fejezeteivel tagolva - jól jelzi, hogy hogyan és mely megkerülhetetlen témák mentén tematizálja és szintetizálja a tanszéki műhelymunka a képzést, és készíti elő végeredményben a mi, az építészeknek a társadalomban betöltendő, megújuló szerepvállalásunkat. 

Korunkat foglalkoztató, az építészet egészét lefedni igyekvő, és ezáltal teljességre törekvő témák kijelölése ugyanakkor nem előzmény nélküli a tanszék életében, hiszen már az előző, 70 éves kiadványban is feltűntek ennek ígéretes csírái. 

Sőt, ezzel párhuzamosan a doktori iskola már évek óta készíti elő a terepet, célzott kutatásaival kontúrozza a mára a graduális képzésbe is leszűrődő irányokat, amik a tanszéki tervezési stúdiók megalapításához, összehangolt és egymásra épülő kutatásokhoz, és az itt is látható adekvát hallgatói munkákhoz vezettek. 

Üdítő látni azt a könyvben felvázolt széles spektrumú diverzitást, amit ez az újonnan átgondolt képzési rendszer magában tartogat. Az alapképzésben elinduló, doktori képzésben kiteljesedő vertikalitás mellett az egymáshoz ezer szállal kötődő kötelező, és a kísérletezésre tágabb lehetőségeket adó szabadon választott TDK kurzusok párhuzamossága nyújthat valóban kiteljesedést. 

Ez a fajta következetes építkezés és megújuló tanszéki struktúra építés, tematizálás, valamint a doktori iskola és alumni aktivizálásával az átjárhatóság és a párbeszéd megteremtése rendet teremt a káoszban, olvashatóvá, megélhetővé, befogadhatóvá és feldolgozhatóvá teszi a működést, láthatóvá a célt, - egyszerre az önreflexív tükörbenézést és a cselekvő jövőbetekintést. 

És ha már a célnál járunk, akkor még valami: „Célunk, hogy saját emlékekből kiinduló, élménygazdag építészet keresésére ösztönözzük az erre fogékony építész hallgatókat.” – írja Vannay Miklós az emlékezet stúdió kapcsán.  

Valóban, van-e fontosabb az embernél az építészetben, a hallgatóknál a képzéseinkben? 

A könyvben bemutatott tanszéki műhelymunka és hallgatókkal való foglalkozás egyik legrelevánsabb eleme a személyiség magára találásának elősegítése és artikulálása ahhoz, hogy a leendő, értő és gondolkodó építészek valóban aktív részévé váljanak a társadalmi közbeszédnek, és hatékony eszközökkel alakítsák környezetünket, jövőnket. 

Ezzel rímel az immár 75 éves megalakulását ünneplő közép tanszék korábbi vezetőjének, Farkasdy Zoltánnak az építész képzésről 1985-ben megfogalmazott, máig aktuális gondolatai: 

„jelenlegi képzésünkben talán nem érvényesül eléggé az egyéniség nevelésének elve. Olyan egyéniségé, aki szilárdan megalapozott elméleti tudás birtokában van, aki a dolgok összefüggéseit képes felismerni, és aki önálló gondolkodásra képes. Valószínű, hogy csak ez a fajta alkat lesz alkalmas tovább alakuló világunkban sajátos arcát, egyéniségét megőrizni, helyét megkeresni és megtalálni és megfelelően helytállni. Ha ezt sikerülne elérnünk, nem lehet gond jövőnk építészetével.” – írja Farkasdy. 

Nos, látva a könyvet és a kiállítást én optimistán tekintek erre a helytállásra! 

A kiállítást ezekkel a gondolatokkal megnyitom, jó időtöltést a munkák tanulmányozásához, mindenkinek melegen ajánlom figyelmébe a könyv lapozgatását is, valamint még egyszer gratulálok az alkotóknak, az oktatóinak és a szervezőknek is!