Kaszás Károly kitüntetése

Laudáció:

Kaszás tanár úr 1956 óta van kapcsolatban a Műegyetemmel és a Műegyetem ővele. Már e mondat veretessége is kitenne egy laudációt. Nagy, nehéz és szép idők tanúja is volt. 52 éven át tanított, rendszereken, és ahogy előszeretettel jegyzi meg, jegyezte meg legutóbb is nekem: tíz tanszékvezetői perióduson keresztül. Az ő kézfogása által szoríthatjuk meg mi mindannyian ma is az alapító, a legendás, mindenki által szeretettel emlegetett Weichinger Károly kezét. Az egyetemmel, a Középülettervezési Tanszékkel szembeni hűség egyben olyan perspektívát, az intézménytörténeti mellett a valós történelmit is megtestesíti, amely ma már korszerűtlenségében korszerű és ekképp példa számunkra. „Nagyon szegények voltunk akkor, de nagy jókedvvel csináltuk a dolgunkat” – fogalmazott pár hete, Szegénység és jókedv, nincs tehát új a nap alatt és az Építészkar hauszmanni falai között sem.

Kaszás Károly más munkái – így a Testnevelési Főiskola, a nagykőrösi iskolák vagy a péceli ravatalozó – mellett negyvenegy évesen, 1978-ban tervezett tihanyi ravatalozója olyan főműve, amelyből, ha csak egyetlen adatik egy építész pályája során, az már akkor is teljesnek mondható. „A lényeg az, hogy itt nem is annyira formailag, inkább szellemében köszön vissza a finn építészet. Ez a szellem pedig az, hogy a telepítéstől az utolsó kilincsig egy gondolatkörben kell megcsinálni a házat” – fogalmazott az építész, s valóban ezt érezni ebben a különös, időtlen, nagyerejű műtárgyban, amely úgy simul rá a tihanyi félsziget temetőjének domboldalára, hogy egyszerre súlyos és könnyed, tömör és porózus, nyitott és zárt, földi és égi dimenziók sajátosságait sugározza magából. Szinte prehistorikus, de legalábbis időtől, kortól független, mint a nagy művek és dolgok, amelyek legtöbbször véletlenszerűen, csak úgy mellesleg: megtörténnek velünk.

„Puukko professori” finnül annyit tesz: késes professzor. A jelző különös egybecsengés a vezetéknévvel, és főképp elválaszthatatlan kellék: így ismerték meg építészgenerációk tagjai, magam is a 90-es évek közepén. 2015-ben, a Finn Oroszlán lovagrend első osztályú érdemkeresztje kapcsán a fájóan hiányzó Vámos Dominika által készített interjúban így fogalmazott: „Amikor ... Finnországba mentünk a feleségemmel a hatvanas években, kevés pénzünk volt, és éhezgetve végigjártuk Finnországot, vettem egy szép kést. Amikor ettük az elemózsiánkat, a nyakamba akasztottam a kést, és valahogy ott felejtettem.”A „késes professzor” e mondatáról egyik kedves gyermekkori olvasmányom, Italo Calvino: A famászó báró kalandjai jut eszembe, amelyben a főhős gyermek egy fára mászik fel, majd ott marad, nő föl, és ott éli le egész életét. Különcségről lenne szó? Aligha: inkább egy saját, otthonos világ szeretettel teli megragadásának képességéről.

A finn építészet iránti rajongó elkötelezettségét a Tanár úrnak mindig érdeklődve, de mélyen át nem élve szemléltem. (És hallgattuk sokan: nála a duplaóra a 4x45 perc volt...) Mígnem tavaly ősszel el nem jutottam egy építészeti tanulmányúton Helsinkibe: ez a rövid idő, kis metszet is elég volt ahhoz, hogy hirtelen mindent megértsek abból az odaadásból, ami talán Alvar Aalto épületeinek csodálatából ered és ér el a mindenkori finn kortársakig, akik közül többen Kaszás Károlynak hála fordultak meg a Középülettervezési Tanszéken, így Tuomo Siitonen, Pentti Kareoja, vagy Juha Leiviskä. Számos hallgatói kirándulást szervezett Finnországba: állítólag volt, hogy az egész csapat biciklit bérelt és így közlekedtek, volt, hogy bőrig áztak, hogy az erdőben gombát szedett és abból főzött vacsorát a csapatnak.

Egy pedagógust javarészt tanítványai minősítenek. Mások mellett Basa Péter, Berzsák Zoltán, Czigány Tamás, Földes László, Juhász Ákos, Kruppa Gábor, Marton Rozália, Pálfy Sándor, Vámos Dominika vagy Vukoszávlyev Zorán: az egykori hallgatókból, tanszékünk alumni listájából szemezgetett névsor e tekintetben magáért beszél. A tragikusan fiatalon elhunyt Basa Péter – akinek budakeszi templomában nem lehet nem észlelni egykori mestere és a finn faépítészeti hagyomány hatását – fogalmazott úgy az egyik hajdani konzultációkor a formálódó tervre utalva, hogy „Tanár úr, maga mindig úgy tesz, mintha mi találtuk volna ki.”

Őszintén megörültem, amikor az Építészfórum munkatársa felhívott, hogy az idei díjazott Te leszel, Karcsi! Tanszékünk mostani közössége, de talán egykori hallgatóid nevében is mondhatom: szívből gratulálunk és Isten éltessen sokáig, Tanár úr!

Szabó Levente