Meghitt csend vagy sivár némaság?

Meddig lehet egyszerűsíteni a teret, az anyagokat, a textúrákat, a színeket? Megfogalmazható-e az a határ, amit, ha átlépünk, már csak űr keletkezik, nem pedig élhető, használható tér? A modernizmus képletszerű, őszinte tereit a 20. század kimagasló értékeiként tartjuk számon, mégis társadalmunk jelentős hányada éles kritikával illeti a történeti formákkal szakító, újító törekvéseket. Ahol az építész a tér puritán egyszerűségét, kifejező erejét csodálja, ott más csupán ürességet, fehér falakat lát. Rudolf Schwarz magára vállalta, hogy a háború sújtotta városok hétköznapjainak profán világában időtlen békét és csendet teremt épületeivel. Építészeti eszközkészletnek a közérthetősége, a korhoz, a közösségek igényeihez való hűsége, őszintesége megragadó. Tervezéskor a templomai fő funkciójának a gyülekezést tekintette. Terei a 21. században is megállják a helyüket, házai el tudják látni szakrális funkciójukat, de amennyiben szükséges, a találkozás új formáinak is otthont tudnak adni.