Berecz Tamás

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket?

Én gyermekkoromban semmi nem akartam lenni. Teljesen véletlenül kerültem a debreceni Ybl Miklós Műszaki Főiskola mélyépítő szakára. Ott az volt a szerencse, hogy az első évben nem vált külön a mélyépítő és a magasépítő szak. Építészetről és tervezésről is tanultunk, és nekem ez nagyon megtetszett. Első év végén át is jelentkeztem magasépítő szakra. Nagyon hamar beláttam, hogy ez főiskolai keretek között nem lesz elég. Kulcsár Attila nyíregyházi építész tanított és inspirált ebben, hogy menjek tovább az egyetemre.

Ilyen szempontból céltudatosan jöttem az egyetemre, és nekem az volt a lényeg, hogy Balázs Mihálytól tanulhassak. Másodévben léptem be az egyetemre és ott az volt az első, hogy a Középtanszékre és Misihez kerülhessek. Volt ebben egy bicsaklás, hogy a tanköri beosztásban nem hozzá osztottak be. Így az órán Major Gyurival konzultáltam, hétközben pedig Misivel. Lett ennek egy skizofrén végeredménye, ami meg is látszik a terven.

A diplomatervem egy vadállatkórház volt. A mi évfolyamunkban volt egy nagyon erős felhozatal és verseny. A megfelelő téma hiánya miatt ki is hagytam egy fél évet. Aztán előkerült ez, ami tulajdonképpen egy állatkórház. A Duna-Ipoly Nemzeti Park szélén van, Nógrádban, egy patak partján. A kutatás során voltam az állatorvosi egyetemen is megismerni a technológiát. A tervezésénél az volt a cél, hogy ez a kórház egy nagyon természetes, tájba illeszkedő, a népi építészetből eredeztetett dolog legyen.

Mennyi személyes kapcsolatod maradt meg az egyetemi évekből?

Nekem a feleségem is építész, közösen vezetjük most az irodát. Ő ugyanazt az utat járta végig, mint én, csak Pécsről jött. A legjobb barátomat is az egyetemnek köszönhetem. Fura ez az építész világ, van ennek egy zártsága. Az építészt csak az építész érti meg igazán. Ez egy nagyon másfajta rálátás a világra.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálnál másképpen?

Az egyetemnek van egy nagy burka. Egy picit más a valóság, mivel az építész nem csak annyit csinál, hogy ül az asztalánál és alkot, hanem egy mindent összefogó karmester, így a munkák nagyon nagy része nem az építészeti tervezés, hanem nehéz döntések sorozata. Volt több olyan munkánk, ahol együtt kellett dolgozni tizenvalahány szakági tervezővel, ehhez képest a három szakág csak ízelítő az egyetemen. Egy dolgot viszont biztos másképp csinálnék. Marhára tanulnám az épszerket.

Hogyan telt az első éved az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

Már a diplomafélévben leköltöztünk Pécsre egy munka miatt. A tanultság viszont folytonos volt, amit Misitől tanultunk, azt abban a műhelyben, Patartics Zoránnál tovább lehetett vinni. Egy idő után be kellett látni, hogy ez nem volt elég. Azt érezte az ember, hogy menni kell, csinálni kell. Az ingázás, a család és a barátok miatt is megterhelő volt. Másfél év után jöttünk haza onnan. A következő munkahelyen Major Gyuri mellett dolgoztunk. Itt sosem jött el ez a pont, hogy kevés, hanem inkább szerettem volna kiteljesedni, a saját utamat járni.  Egyébként is az volt a terv, hogy öt év után önállónak kell lenni, így a fennmaradó három év után jött a váltás. Úgy szoktam mondani, hogy nekem Balázs Mihály volt a tanárom, Major Gyuri a mesterem. Az egyetemi évek teljesen Misié, utána viszont Gyuri gondolkodása volt a meghatározó. A mai napig úgy rajzolok, ahogy azt Gyuritól tanultam.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd?

Elkezdtem egyedül, a feleségem pedig elment dolgozni. Ennek a biztonságában, hogy neki van egy állandó munkahelye, kezdtünk neki piciben. Majd megszülettek a gyerekeink és a számításainkat a válság is keresztülhúzta. Akkor jött a doktori iskola. Én akkor „megélhetési” doktori iskolás is voltam. Ott ismerkedtem meg Batári Attilával, akivel elkezdtünk közösen pályázni és kisebb munkákat csinálni, majd már lettek alkalmazottaink is. Ott tanultam meg ennek az összetettségét. Én voltam a kreatívabb alkat, ő pedig, aki össze tudja ezt fogni, akit inspirál a megszervezés, az irodavezetés.  Végül máshogy alakult az életünk, kb. öt év után váltunk el. Azóta a feleségemmel vezetjük közösen az irodát. 

Milyen módszerrel, eszközökkel tervezel?

Major Gyuritól maradt meg a „Marci-papírozás”. Marci egy óvodás volt - én nem ismertem. Ha Marciéknak rajzolni kellett az óvodában, gyűjtöttek olyan papírokat, amiknek az egyik oldalán rossz nyomat van, de az üres felére még lehetett rajzolni. Na azokat használjuk mi is. Ez az a fajta skiccelés, hogy ül az ember a klaviatúra előtt és egy egész tervet végigrajzol egy kék tollal egy A4-es papírra, megmaradt. A végén a sok vonaltól már az egész papír kék. Így az a fajta szépség, amit a skiccpausz és a szép ceruza ad, nagyon besűrűsödik a tevőlegességbe.

Nagyon irigylem a makettes dolgokat is, ez viszont valahogy nekem kimaradt. Pár éve van az irodában egy 3D nyomtató, ez valamennyire visszahozta. Be kell látni, hogy másképp lát az ember valamit maketten, mint a gépen a 3D tervezőben. De egyébként 3D-s tervezés az, amit leginkább használunk.

Melyik tervedre vagy a legbüszkébb? 

A Vizafogói Tours-i Szent Márton Plébániatemplomot kell mondanom. Szerencsés együttállások sorozata volt a tervezés. Ahogy megtalált ez a munka, Szabó István lányával Szabó Orsolyával való beszélgetés és az ő útravalója, a korábbi dokumentáció előkerülése, a Gábor atyával való kapcsolat. Ilyen szerencsésnek mondható az is, hogy összejött a pénz az építkezésre. A kivitelezés ezzel ellentétben egy rémálom volt. Rengeteg energiát kívánt és felemésztette az erőinket. Utólag már látom a tanulságait és kapott díjak is minket, tervezőket igazoltak. Számomra azért volt még különleges ez az időszak, mert az egész tervezési és építési folyamat a doktorimmal is összekapcsolódott. Már úgy védtem meg a doktorimat, hogy ott állt a mestermunka, ami magába foglalta a kutatást is. 

Hogyan kezelted azokat a terveket, amikkel kevésbé voltál elégedett?

A nagy építészirodákban, a nagyobb munkák miatt sokkal inkább a szakmai tudás érvényesül, viszont a kisebb irodáknál nagyon fontos a személyesség, az egymásra hangoltság és a bizalom. Azok a projektek nem sikerülnek olyan jól, ahol ez a bizalom nem tud kialakulni a megrendelővel. Egyszerűen nem működik a közös munka. Ezt meg kéne tanulni, tudni nemet mondani bizonyos projektekre. Igazán jó terv akkor készül, ha együtt tudunk működni. Ilyen szempontból szerencsénk van, ha minket keresnek, akkor azt az egyediség miatt teszik, és általában megy a közös munka.

Szoktatok más irodákkal együtt dolgozni?

Sokat dolgozunk nagyobb irodákkal, amit egyébként nagyon szeretek, mert ezek az irodák a nagy rendszereikkel, teljesen máshogy gondolkoznak, és nagyon sokat lehet tanulni tőlük. Dolgoztunk például a DVM-mel, a Zánka felújításán, mi csináltunk ott 4 épületet. Dolgoztunk az Archikonnal a budai Vigadó felújításán, a belsőépítészetből az irodatereket mi csináltuk. Sokat dolgozunk az A4 Studio-val. Tavaly külföldre is pályáztunk egy montenegrói kis stadionra, ahol a tervünkkel megvételt nyertünk.

Volt válságkorszakod? Mikor, hogyan kezelted?

Az ember szerelemmel beszél az építészetről, de azért ez egy munka és egy gazdasági vállalkozás is. Nyilván van benne szakmailag és anyagilag is egy ilyen pulzálás, ezt lehetetlen állandó szinten tartani. Ez a munkától is függ, van ebben egy ilyen amplitúdó, hogy a határidőnél meg kell tolni, utána pedig nincs olyan sok munka. Eddig mindig sikerült ezeken átbillenni.  Még soha nem volt olyan, hogy ne akartam volna bejönni dolgozni.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért?

Nyilván naponta követem az építészet állását külföldön, minden nap megnézem például az ArchDaily-t és afasia-t. Szakmagyakorlóként viszont ennyi év után már nehéz azt befogadni, ami messze áll tőlünk, például gazdaságilag. Nyugat-Európával és a Távol-Kelettel nem tudjuk felvenni a versenyt. Közelebb állnak hozzám, akik itt vannak a régióban, például nagyon szeretem a szlovén építészetet. Igazából ők nyűgöznek le. 

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Nagyon szeretem Piran főterét Szlovéniában. Szép ennek a térnek a történelmi kialakultsága, az nyitottsága a tengeröböl és a templom felé. És nagyon finom Boris Podrecca hozzányúlása az elipszissel, és az azt keretező kis kő padokkal és lámpákkal.

Milyen zenét ajánlanál? 

Én a heavy metal-on nőttem fel, de érdekes módon a 2000-es években bejött az életembe a magyar hip-hop. Van egy magas szintje, ami már a verselés kategóriája, ahol már a szöveg a zene. Előadókat is említve: ZIP, Gege, Az igazgatótanács, stb. 

Illetve nekem meghatározó élmény volt, amikor előszőr találkoztam Bartók operájával, A Kékszakállú herceg várával. Amire örök mondanivalója és a zene miatt is mindig kapható vagyok.

Hogyan kapcsolódsz ki?

Nekem a mozgás a kikapcsolódás, nagyon szeretek kerékpározni. Ami nyilván aktív, de egyben meditatív is. Főleg az országútizás. Le van hajtva a fejed, az egész a sebességről és a dinamikáról szól. A mountain bike viszont sokkal inkább játékszer. Nagyon változatos, hogy az erdőben hol fel, hol le, egyébként is csak te vagy és a tested, a pulzusod. Szóval ez nekem ez igazából bent zajlik, annak ellenére, hogy nagyon jó elfáradni. A másik pedig a supozás, ami pont a kerékpározás ellentéte, elképesztően lassú, megáll benne az idő, csak visz a víz és körbevesz a természet. 

Az interjút készítették: Horváth Lilla és Kardos Lívia építészhallgatók

Képjegyzék:

01 portré Piránban – fotó: Katók Edit

02 diploma

03 templom – fotó: Bujnovszky Tamás

04 FC Bokelj Stadion – Kotor, Montenegro

05 Experimental Puppetry Arts Centre – Stara Zagora, Bulgaria

06 Piran főtere – fotó: Katók Edit

07 irodafotó - fotó: Berecz Tamás