Béres Attila

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket?

A Középtanszék szemléletmódjában szerettem, hogy az építészeti kérdéseket nem csak praktikus oldalról közelítette meg, hanem jó egyensúlyban állt az építészet művészi töltetével és a mögöttes tartalmával is. 2007-ben diplomáztam, konzulensem Lenzsér Péter volt. A komplex tervezés alatt egy kiváló munkakapcsolat alakult ki közöttünk, így nem volt kérdés, hogy a diplomát is nála készítem. Nagyon jól megértettük egymást, szerettem az ő megközelítését, miszerint, ha sokszor nagy is a csábítás, nem kerekedhetnek a művészi gondolatok a praktikum fölé, van egy szükséges racionalitás, amihez ragaszkodni kell. Diploma ervemet Keszthelyre terveztem, egy ottani sokszorosan problémás telekre. Picture Tube volt a neve, kiállítótérként és alternatív moziként funkcionált.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból?

Leginkább úgy tudom leírni, hogy az egyetemen egy jó “szerszámosládát’’ kaptunk, amivel később nagyon jól lehetett építkezni. Az elsajátított komplex gondolkodásmód és szemlélet kiváló alapként szolgál, építészként elengedhetetlen számomra. Visszatekintve a terhelhetőség szempontjából is segített az egyetem. Akkori fejjel nehéz volt ezért hálásnak lenni, de megedződtünk az egyetemi évek alatt a sok feladat és a magas elvárás terhei alatt.

Mit csinálnál másképpen? 

Ha vissza tudnám tekerni az időt, az egyik dolog amit máshogy csinálnék, az biztos, hogy a tudatosabb időbeosztás lenne. Mai szemmel felértékelődik az “üresjárat”, ami akkor rendelkezésre állt.

Mennyi személyes kapcsolatod maradt meg az egyetemi évekből?

Sok ismeretség és barátság megmaradt, mind a BME-ről, mind az Erasmusos időkből. A finnországi Ouluban eltöltött időszak barátságai és kapcsolatrendszere állított később nemzetközi pályára. Számomra az egyetem közösségi vonatkozása nagyon fontos, a kapcsolatok nagyobb része baráti, kisebb része pedig szakmai kapcsolat.

Feleségem, Balázs Jusztina az évfolyamtársam volt, ott ismerkedtünk meg.

Milyen szerepet játszott a tanszék az életutad alakulásában? 

Bár van kapcsolatom az egyetemmel, egyáltalán nem mindennapos az interakció. Részben mert Keszthelyen van az irodánk, így vidéki építészként napi szinten nem vagyok Budapesten, másrészt pedig, mivel több mint egy évtizedig külföldön dolgoztam és nemzetközi körben mozogtam inkább, nem tudtam részt venni az egyetemi élet vérkeringésében. Ilyen szempontból van egy kis “lemaradásom”. Az elmúlt öt évben többet dolgozom itthoni projekteken, az irodánkban pedig a Műegyetemről is fogadunk gyakornokokat, így többször kerülök kapcsolatba a hazai építészekkel és a szakmai fórumokon is többet mozgok.

Hogyan kapcsolódtál vissza szakma hazai keringésébe?

Helyi szinten kezdtem. 2015-ben alapítottunk egy civil szervezetet, a Keszthelyi Városvédő Egyesületet, ahol többek között az is célunk, hogy egy kis léptékű, történelmi múltú városban se csak a tradicionális épület legyen műemlék. A környékbeli kollégákkal nagyon sok szakmai programunk van, szervezünk kreditpontos továbbképzéseket, épületlátogatásokat. Városstratégiai javaslatoktól a faültetésig mindennel foglalkozunk, ami beleillik az általunk ideálisnak tekintett jövőképbe.

Nem gondolom, hogy ennek az aktivitásnak feltétlenül Budapesthez kéne kötődnie, hiszen helyi szinten is nagyon jól megvalósítható. Fontosnak érzem, hogy az ember a saját környezetében, akár csak apró dolgokban, tegyen azért, amit fontosnak lát szakmailag, építészetileg. Igényem egyértelműen van rá, inkább a kapacitáson és a szabadidőn múlik, hogy mennyi jut belőle.

Hogyan telt az első éved az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden? 

Úgy döntöttem, hogy szakmai gyakorlatra külföldre szeretnék menni, így az Oului Egyetemen, a Modern Nordic Architecture kurzuson megismert építészeknek írtam. Todd Saunders, a kanadai származású norvégiai építész volt az, aki azonnal válaszolt, hogy szívesen látna az irodájában. Hat hónap munka után aztán meghívtak állandó munkatársnak, költözzek ki, telepedjek le. Nekem azonban a tapasztalatszerzés és annak visszahozatala volt az elsődleges célom, nem akartam elengedni az itthoni szálat, így erre nemet mondtam. Pár nappal később jött az újabb ajánlat, hogy próbáljuk meg a távmunkát, és ebből alakult a 12 éves munkaviszony.

A Saunders Architecture-nél már az első pillanattól kezdve saját projekteket vihettem, ami hasznos tapasztalat volt, de nagyon nagy mélyvíz az egyetem után, mind a felelősség, mind a tennivalók szempontjából.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd?

Olyan munkatársunk nincsen, aki minden reggel az irodánkba járna be. Ez részben abból ered, hogy én közel 2000 km távolságból is teljes értékű munkatársa tudtam lenni a norvég irodának. Az ott kiépített munkamódszer talán kicsit szokatlan, de számomra hétköznapi. Ezt kínáljuk a munkatársainknak is. Általában projekt alapon szerveződünk, sosem dolgozunk együtt négynél több emberrel, ezzel is fenntartva a megbízások között a szabad választás lehetőségét. Egy nagyobb létszámú iroda esetében valószínűleg olyan feladatokat is vállalni kellene, ami csak anyagi értelemben érdekesek. 

Milyen módszerekkel, eszközökkel tervezel?

A mai napig sokat rajzolok szabadkézzel, általában azonban csupán olyan minőségben, hogy magamnak és munkatársaimnak szemléltetni és tesztelni tudjam gondolataimat. 

A tervezés első pillanatától kezdve virtuális 3D modellel dolgozunk, a kézi rajzzal alkotott formákat digitálisan is követjük, ellenőrizzük, pontosítjuk. Számomra ilyen módon teljes mértékben helyettesül a valós makettezés. A megrendelőinknek olykor fontos, hogy ne csak monitoron, papíron lássák a terveket, ilyenkor 3D nyomtatással készíttetünk kisebb maketteket.

Melyik tervedre/épületedre vagy a legbüszkébb? 

Itthoniak közül könnyű a választás: a kőszegi Hideg-ház a kedvencem, ami az első önálló megrendelésünk volt. Nagyot szólt. A mai napig azt gondolom, hogy kicsit olyan az a projekt mint a könnyűzenei együttesek első albuma, ami mindig a legkarakteresebb, “az igazi”. A mai napig gyakran ezen a projekten keresztül jönnek a megrendelők. Nagy bizalmat kaptam a megrendelőtől, meg egy szuper együttműködés vezetett egy olyan eredményre, amely építész szemszögből egy igazi jutalomjáték, ahol minden stimmelt.

Külföldről talán a Fogo Island Inn és a hozzá tartozó művészeti stúdiók együttese a kedvencem, az évek alatt, amíg terveztük, építették, nagyon hozzám nőtt. Gondolatvilágában, építészeti és megrendelői alapállásában, szándékaiban egy rendkívül érdekes és nagyon tanulságos történet.

Hogyan kezeled azokat a terveket, amikkel kevésbé vagy elégedett?

Mi alapvetően úgy dolgozunk, hogy egy-egy projektre több alternatívát dolgozunk ki, abból pedig közösen választjuk ki a megrendelővel, ami hozzá a legjobban illik. Ebből a munkamódszerból adódik, hogy gyakran két-három jó ötlet is megy a kukába. Ezeket szoktam sajnálni, hiszen a család számára jó megoldások, építészeti értelemben nem feltétlen a legmegfelelőbbek. Nyilván emberként hibákat is követek el, ahogy visszanézek a korábbi munkáinkra, egyszer-egyszer felmerül, hogy mai szemmel ezt-azt máshogy csinálnék. Azt gondolom, a munkához a hiba is hozzátartozik, mint a kézzel csomózott szőnyeg esetében, nem baj, hogyha nem tökéletes. Utólagos rágódás helyett talán hosszú távon többet ér, ha tanulunk valamit belőle.

Volt válságkorszakod? Mikor, hogyan kezelted? Mi segített kijutni?

Egyet sikerült megelőzni, amikor úgy éreztem 2019-ben, hogy kezd sok lenni a munka, ekkor 12 év után elengedtem a norvég szálat. Rendkívül nehéz döntés volt, de válságnak nem nevezném. Azóta, annak ellenére, hogy rajongok az építészetért, igyekszem a helyén kezelni, nehogy teljesen rátelepedjen a magánéletre. 

Mi számodra a legérdekesebb közeg?

A nyugodtabb, természetközelibb helyzetben érzem igazán komfortosan magamat. Nagyobb a természeti igényem, mint az urbánus. 

Figyelem az építészek régi házakra, helyzetekre kortárs megoldásokkal adott válaszait, ha otthon, ha Budapesten vagyok vagy utazom valahova. Vizsgálom, hogyan sikerülnek a beavatkozások, bővítések, újjáépítések, megölik-e a régit vagy hozzá tudnak esetleg adni. Foglalkoztat a régi és az új kapcsolata az épületek és a településkép szintjén is.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért?

Három olyan előfizetésem van, amihez ragaszkodom.

Az Octogont szoktam borítótól borítóig átlapozni, ezzel betekintést kapok a hazai minőségi keresztmetszetbe. Gyakran építkezések előtt is megállok és figyelem, ki mit hogyan csinál, igyekszem megérteni, miért így teszik.

A nagyvilági színtéren a Divisare római szerkesztőségének árral szembemenő válogatását követem különös odafigyeléssel.

Műszaki területen a finn faépítészet egyik fontos lapja, a Puu Magazin előfizetője vagyok.

Milyen zenét, filmet, könyvet vagy verset ajánlanál?

Könnyűzenei téren a Thievery Corporation az egyik kedvencem, de mostanában elég sok komolyzenét is hallgatok. Így felváltva szól az MR3 és az NRK Klassisk. Rajzoláshoz és legózáshoz is jó hátteret biztosít.

Érdekes életrajzi könyvet olvastam Bartók Béláról. Merem ajánlani életútját azoknak, aki keresik a párhuzamot és az átjárás lehetőségét a magyar (szlovák, román, stb.) alapok és a világszínvonal között.

Legutóbb Kányádi Sándor Kuplé a vörös villamosról című versén akadt meg úgy a fülem, hogy napokig visszhangoztak belőle félmondatok.

Hogyan kapcsolódsz ki?

A családom, három gyermekem és feleségem jelenti számomra a legnagyobb kikapcsolódást. Keszthely környéke ideális a kerékpározáshoz, vízi sportokhoz és a természetjáráshoz is.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut?

Gimnáziumi osztályfőnököm mondása, „a majdnem az nem” jut gyakran eszembe, az egyetemen is sokat segített.

Az interjút készítették: Patczai Zsigmond és Virág Emma építészhallgatók

01 portré

02 diplomaterv - Picture Tube

03 Hideg-ház (fotó: Bujnovszky Tamás)

04 Mohás kabin (fotó: Bujnovszky Tamás)

05 Fogo Island Inn, Saunders Architecture (fotó: Iwan Baan)

06 Balaton

07 iroda fotó