Bordás Péter

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket? 

A Középülettervezési Tanszéket nem a Diplomatervezés miatt választottam, hanem a Komplex tervezésre. Volt egy nem tudatos vonzódásom a tanszékhez, ugyanis mikor Építészet alapjait tanultam, akkor Lenzsér Péter volt a konzulensem és őt nagyon megkedveltem. Amikor a Komplex tervezés jött, akkor mondta, hogy ő most nincs a tanszéken, de mindenféle képpen a Középülettervezési Tanszéket és Cságoly Ferencet válasszam. Nagyon jó volt, mert olyan konzulensem volt, aki építészként gondolkodni tanított, de valami miatt azt képzelte el, hogy az én épületem téglaburkolatos lesz és nem tudtam érvelni ellene. A végén egy olyan épületet, amit annak idején kopolit üveggel szerettem volna burkolni, téglával burkoltam. Ez egy kicsit ilyen tüskeként megmaradt, de amúgy nagyon szerettem és nagyon jó élmény volt.   

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? 

Hogyha egy tervrajzon grafikailag rend van, akkor az az épület nehezen tud rossz lenni. A grafikai látásmód, hogy egy tervet tudni kell nézni műszaki és funkcionális szempontból is, de arányos grafikai megjelenése legyen. Ez volt az, amit a legtovább sulykoltak annak idején.  

Amit szintén hallgatóként sajátít el az ember, az kifejezetten az elméletiség, hogy hogyan gondolkozunk, hogyan lehet egy problémát a legegyszerűbb formává és képletté alakítani. Nekem azt hiszem ez volt a legtöbb, amit az egyetemről elhoztam és talán a mai napig a legfontosabb. 

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből? 

Azok a kapcsolatok, amik a tanáraimmal voltak, most élednek újra, bő húsz év után. Harmadévesen én már főállásban dolgoztam, emiatt az egyetemen lévő évfolyamtársakkal való kapcsolat elég limitált tudott lenni. Akikkel viszont nagyon jó kapcsolatban voltam, ők mai napig tényleg meghatározzák a mindennapokat. A cégvezetőnk is az évfolyamtársam volt.  

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában? 

Nagyon sokat tanultam az egyetemen, kezdetben azonban nem volt erős kapcsolat a stúdió és a tanszék között. Jelenleg ez kezd újra visszaépülni, már csak ha a DECODE-ot nézzük is. Függetlenül attól, hogy miután eljöttem a tanszékről a saját dolgom csináltam, ennyi év után is dolgozik bennem az érzés, hogy az egyetemre belépve mintha hazajönnék, mégiscsak itt tanultam a szakmát. 

Milyen kilátásaid voltak friss diplomásként és milyennek látod a helyzetet most/a közeljövőben? 

IFolyamatosan dolgoztam egyetem alatt. Volt, hogy maketteztem, vagy felmérési tervet készítettem. Kivitelezésbe is elszegődtem egy nagyon rövid időre. Harmadéves koromtól az egyetem mellett napi nyolc órát dolgoztam. Nekem valójában akkor a diploma már csak egy kötelező mutatvány volt. 

És a most diplomázóknak a helyzetét kicsit ezzel a szemmel nézem, és azt látom, hogy nagyon nehéz. Igazából, ha valami gyakorlati tudásra nem sikerült szert tenniük, akkor szerintem nem is egyszerű jól integrálódni egy irodába pályakezdőként. Nekem az a tapasztalatom, hogy akik úgy jönnek hozzánk, hogy nagyon elkötelezettek és valóban tudják, hogy még vár rájuk egy kis tanulás, nagyon gyorsan tudnak fejlődni.  

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd? 

Az Építész Stúdió 2006-ban jött létre. A feleségemmel közösen hoztuk létre, ebbe csatlakozott be alapítóként Benke Róbert, egy nagyon jó barátunk. Utána sokan becsatlakoztak az egyetemről és segítették a munkát. Egy olyan közeg alakult ki körülöttünk, hogy nagyon rég dolgoznak itt emberek, akik nem nagyon álltak tovább. Ahogy egy kedves építész ismerősöm mondta annak idején: nagyon szerette az építészetet, aztán a dolog elfajult és szakma lett belőle. Na ők nagyon szerettek itt dolgozni, a dolog elfajult és azóta tulajdonostársak lettek. Ebből a szempontból ez a munkaközösség, ami itt van, ez egy nagyon családias helyzet.

Milyen módszerrel, eszközökkel terveztek? 

Szerintem az fontos, hogy a munka az üres papíron kezdődik. Viszonylag hagyományos értelemben véve skiccelünk és habkartonnal makettezünk. Jó visszaigazolva látni kézzel fogható makettként, amit kitalálsz. Egy kezdeti gondolat után teljes mértékben csapatban dolgozunk, és szépen egyik pillanatról a másikra lopódzik be a szoftverhasználat ebbe az egész történetbe.  

Melyik tervre vagy épületre vagy a legbüszkébb? 

Nekem az a tapasztalatom, hogy ha van egy terved és az megvalósul, akkor valahogy elveszik belőle valamilyen varázs. Annak a varázsa, hogy az addig ott élt a te a képzeletedben. Ha én nagyon tudok ragaszkodni dolgokhoz, vagy épületekhez, akkor azok általában nem valósultak meg. Ebből az egyik kedvencem, amit Helsinkibe a Guggenheim Múzeum pályázatra csináltunk, annak nagyon szerettem a tériségét.  

Valahogy ilyenkor az egész ház minden egyes részletével benne van az ember fejében, és akkor abban lehet közlekedni. Ha van valami megoldandó probléma, akkor a villamoson is tudsz benne közlekedni, mert az ugye mindig kéznél van. Míg, hogy ha megépül, akkor hirtelen valahogy onnan kiszakad. Ott van, meg lehet nézni, be lehet járni, de számomra elveszti a varázsát. 

Hogyan kezeltétek azokat a terveket, amikkel kevésbé voltatok elégedettek? 

Ennek több fázisa van. Az első fázis, hogy ha nem vagyunk elégedettek, akkor mindenféle képpen újrakezdjük. Egy időben volt olyan, hogy ha azt vettük észre magunkon, hogy homlokzatokat terveztünk, akkor azt mondtuk, hogy kezdjük előröl az egészet, mert ha egy épületnek meg kell tervezni a homlokzatát, akkor már régen valami baj van.  

Ha valamiért egy előrehaladott állapot van, és még mindig azt érezzük, hogy valahol sántít, akkor beülünk az irodába és megkeressük azt a pontját, ami miatt számunkra bizonytalan.  

Ha utána kikerült és valamiért torzult a megvalósulás alatt… Igen, akkor lehet, hogy sajnáljuk, de ugyanúgy szeretjük. Én mindig bele tudom látni azt is, amilyen lehetett volna. De akkor már nem tudsz mit csinálni. Tehát addig működik számomra a dolog, amíg újra lehet kezdeni egy vonalat.

Volt-e válságkorszakod, mikor és hogyan kezelted? 

Biztos, hogy volt. Most így nem annyira emlékszem rá, hogy hogy éltem meg. De emlékszem, mikor egyszer azt a megállapítást tettem, hogy milyen fura, hogy azok az épületek, amik most nagyot futnak újságokban, azok négy vagy öt évvel ezelőtti koncepciók. Elkezdtem gondolkodni, hogy mi történt az elmúlt két évben? Arra jöttem rá, hogy már sokkal inkább ügyvezető vagyok, mint építész. Akkor volt egy nagy fordulás, amikor mindent igyekeztem kiszervezni. Lett pénzügyi vezető, cégvezető és minden lett, hogy én ismét építész lehessek. Szerintem az a két év valamilyen szinten egy válságkorszak. Kevesebb épület is épült, illetve nem volt olyan, ami kiugrónak tekinthető. 

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért? 

A legjobb inspiráció a mai napig a természet. Ha én inspirálódni szeretnék, nagyon szeretek északra vagy a természetbe menni. Érdekel mit csinálnak más irodák, de úgy gondolom, ezt inkább globálisan érdemes nézni. A társadalom szociológiai, gazdasági történetekre való reakciókat tartom fontosnak, és hogy ezeket hogyan lehet lefordítani a saját országunkra, régiónkra. 

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér? 

Aalto-nak van egy gyönyörű nyaralója, amelynek a terasza felülről nyitott, oldalt pedig ablakok vannak. Valójában azért szeretem ezt a helyet, mert van benne egy forradalmi átmenet a természet és az épített tér között. Szerintem ott, abban a pillanatban, amikor ez létrejött, megfogalmazódott a modernnek egy újszerű gondolata. Engem iszonyatosan motiválnak ezek az építészeti tudathasadások, amikor feladták a hagyományos építészetet és elindult ez a modernben való turkálódás. 

Milyen zenét, filmet, könyvet ajánlanál? 

Ha film, akkor mindenképpen science-fiction. Sokféle filmet nézek, de valamiért azt gondolom, hogy ha valamiből jól lehet profitálni, és az embert kimozdítja a valóságból, akkor az a sci-fi. Gyakori, hogy tervezéskor is behozunk egy-egy hangulatot, hogy milyen jó lenne, ha egy épület lebegne vagy éppen a víz alatt lenne. 

Könyvből, ami nekem az egyetemista éveim alatt sokat adott, az az Umberto Eco A rózsa neve című regénye. Az egyetemi éveim összefonódtak a középkorias építészettel, amire rátett egy lapáttal ez a könyv is.  

Zenéből mindenfélét hallgatok, de az elmúlt pár évben arra jöttem rá, hogy munka vagy futás közben a komoly zene felé húzok. 

Hogyan kapcsolódsz ki? 

A sport tekintetében ott a futás, vagy alternatívaként a vitorlázás, de főleg az a kikapcsolódás, ha el tudunk menni kirándulni a természetbe. Nagyon szeretek a családommal lenni, és a gyerekekkel töltött idő mindig hozza azt a pár órát a napban, amikor az ember ki tud kapcsolódni, de nagyon nehéz egy olyan dologból kikapcsolódni, amit szeretsz csinálni. Ezért inkább azt tartom jónak, ha vannak dolgok, amik szándékomon kívül kikapcsolnak. Ilyen a futás, a kertészkedés és a család. 

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut? 

Volt egy időszak, amikor a komplex tervezésnél nagyon sokat próbálkoztam homlokzati megoldásokkal. Mindenfélét kitaláltam, ilyen árnyékoló, olyan lamella, de mindig lepattantam. És akkor mondta Cságoly Feri, hogy: „Egyszerűen fogadd el, hogy amíg valami túl okos, addig nem lehet elég jó.”  

Ritka, hogy építészirodák saját, évente megrendezésre kerülő pályázatot indítanak, mesélnél kicsit a DECODE létrejöttéről? 

Úgy éreztem, hogy az építészetben elindult egyfajta automatizmus a koncepciókkal kapcsolatban. Már nem az építész személyes intuíciója volt egy helyre, hanem sokkal inkább a környezetből származott eredők összesítése. Mindenhol ezt láttam és zavart, mert nekem sokszor olyan dolog jut eszembe egy helyről, mint pl. a szivarfüst, és ebből lesz egy épület. 

Ennek a hiánya volt az, ami miatt azt gondoltam, mutassunk be olyan épületeket, amik így jöttek létre. Biztosak voltunk benne, hogy más is lesz, aki így gondolkozik, és ekkor írtuk ki a DECODE pályázatot. Mivel valószínűleg nem csak mi építészek vagyunk, akik koncepcionálisan gondolkozunk, így az első DECODE díj már egy építészeti és képzőművészeti együttműködés lett. Azt a visszaigazolást kaptuk, hogy ez izgalmas, és sokan szeretnek így gondolkodni.  

A stúdióban sok makettet látunk. Minden tervhez készül egy? 

Sok tervhez készül. Én abban hiszek, hogy amikor a látványtervezés történik, hajlamosak vagyunk becsapni magunkat egy-egy olyan nézőponttal, ami előnyösebb annak az épületnek, viszont egy makettel nem nagyon lehet csalni. Ma már nem prezentálunk makettel, viszont szeretjük őket behúzni a munkafolyamatokba.  

Svájcban is működtetek saját tervezőirodát. Miért döntöttetek amellett, hogy külföld felé terjeszkedtek és nem csak a szokásos tervpályázati szinten mérettetitek meg magatokat? 

Azért, mert a Műszaki Egyetemre jártam és megfertőztek azzal, hogy a svájci építészet milyen jó. Egy idő után, ha neked van egy megfelelési kényszered, akkor meg kell mutatni, hogy te ott is tudsz boldogulni. 2011-ben szereztem akkreditációt a svájci kamaránál és elkezdtünk tervpályázatokon indulni. Utána 2017-ben már úgy voltam vele, hogy miért ne próbáljunk meg megint pályázatokat gyártani, de már egy kinti irodával. 

Találkoztunk egy kivándorolt építésszel, Berke Bélával, aki fel akarta számolni az irodáját és megegyeztünk, hogy átvesszük. Így egy teljesen más szándék lett az egészből, a nyakunkba szakadt egy kinti iroda társasházakkal, családiházakkal, teljesen más léptékkel, mint amivel egyébként foglalkozunk. 

Az interjút készítették: Fukk Sára és Hajós Dorina építészhallgatók. 

01 porté 

02 Középülettervezés 2 terv 

03 Guggenheim Múzeum, Helsinki, látványterv: ZOA 

04 Budaprést Cider, Etyek, fotó: Palkó György 

05 Aquaticum Strandfürdő, Debrecen, fotó: Illés Anna 

06 Bazsarózsa utca kert 

07 irodafotó