Botos András

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésedre? Miért választottad a tanszéket?

Mindig is érdeklődtem a középületek iránt, és a tanszéken szimpatikusak voltak az oktatók. Ott csináltam a komplex tervemet is, így maradtam a diplomatervezésre is. Ez az érdeklődés most is megmaradt, az irodában is sok középület funkciót tervezünk.

Maga a diplomafélév egy nagyon jó emlék maradt, végre lehetett teljes koncentrációval egy projekttel foglalkozni – szerintem ilyen azóta sincsen. Rákos betegeknek szóló központot terveztem, Gyógyulás háza címmel. Jó volt, hogy egy szakkonzultáción szakorvosokkal is tudtam egyeztetni. A diploma az egyetemen nagy dolognak számít, mint ahogy az érettségi a gimnazistáknak, de gyorsan elhalványul, mert később sok más valós feladat lesz.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálnál másképpen?

Szerintem a legfontosabb, hogy adott egy szemléletmódot arra, hogy hogyan kezdjünk neki egy tervezésnek, mi egy jó koncepció – egyáltalán: fontos, hogy legyen. Már volt szakágakkal való egyeztetés, ami előkészített a valós munkára. Amit talán egy kicsit hiányoltam, hogy ez nagyon későn ért össze az építészettel. Mindenképp jó, hogy sokoldalú a BME-n a tervezésmódszertan – főleg akár más, akár külföldi egyetemekhez képest –

, és van egy elég erős műszaki alap is.

Amit most használok tudás, annak nagyon sok része jött a szakmában eltöltött évekből. Aki lediplomázik az egyetemen, annak van egy alapja, amire aztán lehet építeni, de az egy az egyben nem átkonvertálható a szakmába.

Mikor kezdtél el a szakmában dolgozni?

Már harmadévesen elmentem gyakornoknak, komplex- illetve diploma alatt az időm egy részét munkával töltöttem. Dolgoztam több helyen külföldön is: Hamburgban egy 10 fős irodában, negyed évet Svájcban, és majdnem egy évet Hollandiában egy nemzetközi tervezőirodában. Sok tudást szereztem ebből az időszakból, mint a középkorban: inasként a mesterek mellett egy az egyben lehet látni, hogy valaki hogyan dolgozik.

Mennyi személyes kapcsolatod maradt meg az egyetemi évekből?

Vannak évfolyamtársam, akikkel még mindig tartom a kapcsolatot. A mi évfolyamunkból sokan kimentek külföldre dolgozni, és ott is maradtak. Persze sokan maradtak Magyarországon is: van, aki barát és gyakran találkozunk, van, aki versenytárs már, és szintén saját irodát csinál. 

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában?

Azt gondolom, sokat számított: tanszéki ajánlás alapján interjúztam az első munkahelyemen, ahova fel is vettek: az Archikonban kezdtem el frissdiplomás építészként dolgozni. Azt gondolom, hogy annál, hogy valaki hol végez, fontosabb, hogy milyen portfóliója van, milyen munkák állnak mögötte.

Hogyan telt az első éved a diploma után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

Az Archikonnál nagyon jó projekteken dolgoztunk, több tapasztalt kollégám is volt, akiktől rengeteget tanultam, kicsit több, mint 3 éven át. Több megvalósult tervünk is volt, végig lehetett követni a projekteket a koncepciótól a megvalósulásig.

Mindig is bennem volt a vágy egy saját praxis létrehozása iránt. Eleinte elvállaltam kisebb munkákat az állásom mellett, de egy idő után be kellett látnom, hogy ez hosszútávon nem fenntartható. Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy egy biztos, jó állás a fontosabb, vagy az, hogy valami sajátot csinálok? Az utóbbi nyert, elkezdtem önállóan dolgozni, szabadúszóként.

Pár hónap hálószoba sarkából való tervezés után lecsaptam a Studio Fragment kis, szabadúszóknak kiadott szobájában felszabaduló helyre. És Ágival [Törős Ágnes, a Qvarta másik alapítója] – vele az Archikonban együtt dolgoztam – hirtelen megint egy szobában találtuk magunkat. Elkezdtünk pályázatokat, később munkákat is együtt (később Ferth Timivel hármasban) csinálni. Az egyik ilyen munka közben tettük fel magunknak a kérdést, hogy nem érdemes-e ezt a társulást formálissá tenni. Az alakulás hosszú folyamat volt, így szerencsére volt lehetőségünk beszélgetni arról, hogy mi a jövőképünk az irodával, mit szeretnénk tőle, mik azok az értékek, amiket fontosnak tartunk. Ott indult az, ami most itt van.

Hogy alakult ki a teljes jelenlegi munkatársi köröd?

Idén lesz 4 éves az iroda, jelenleg nyolcan vagyunk. Vannak, akik már a legelejétől fogva velünk dolgoznak, például Fruzsi [Barta Fruzsina]. Van, akit ismerősökön át ajánlottak, van, aki még gyakornokként kezdett el dolgozni; a csapatunk organikusan alakul. Mostanra eljutottunk oda, hogy van egy erős, heterogén csapatunk, reméljük, hogy sokáig marad is.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervezel?

Nagy hangsúlyt fektetünk a tervezésre. Kicsit a digitális és az analóg határán mozgunk. A legújabb eszközök mellett sokat makettezünk és rajzolunk is.

Alapvetően Ági és én hozzuk a döntéseket, de a tervezési szakasz kollektívan zajlik. Bizonyos keretek között – a megrendelő igényei, a szabályozás, a szakágak – mozgunk, amiben próbálunk kiteljesedni, azokból a legjobbat kihozni. Fontosnak tartjuk, hogy legyen egy koncepció, amire felépül az egész terv. Ez lehet meglévő épület, környezet, absztrakt gondolat; volt már képzőművészeti alkotás is.

Persze cégvezetőként az időmnek csak körülbelül a fele-harmada telik tervezéssel. A legtöbb időt a megrendelőkkel, társtervezőkkel való kommunikáció és az iroda fejlődésével kapcsolatos teendők töltik ki. 

Melyik tervedre, épületedre vagy a legbüszkébb?

Nekem személy szerint az a jó projekt, ami meg is épül.

Az egyik első projektünk mindenképpen a kedvencek közé sorolható: a tihanyi apátsághoz csináltunk egy vendégház bővítést. Az irodánk legelején kezdődött a tervezés, nemrég készült el – még nincs publikálva, de én már késznek tekintem. 

A Józsefvárosi Önkormányzattal közösségi tervezésben kezdtük kidolgozni öt óvodának a fejlesztését. Ebből a Napvirág Óvoda, ahol eddig bővítés történt: lett egy új szárny és udvar. 

Az utolsó is friss, szintén az önkormányzattal a Józsefvárosi Múzeum, ami a kerületnek a saját múzeuma, már megnyitott és működik. Ott a legelejétől a legvégéig benne voltunk, olyan minőségben is valósult meg, amire büszkék lehetünk. 

Hogy kezeled azokat a terveket, amikkel kevésbé vagy elégedett?

A tervezés alatt törekszünk arra, hogy addig csináljuk, míg jó nem lesz, ebben szigorúak vagyunk magunkhoz. A kivitelezéskor aztán van, hogy félremennek a dolgok, olyan kivitelezés ritkán van, amivel 100%-ban elégedettek vagyunk. Ez néha javítható, akkor küzdünk érte. Van olyan is, hogy annyira nagy a probléma, hogy már nincsen ráhatásunk. Ez kicsit mintha a gyász folyamata lenne: először próbál az ember küzdeni ellene, aztán elfogadja, és a végén meggyászolja. Utólag tartunk egy belsős kört, hogy mi mit csinálhattuk volna jobban, mit tudunk ebből tanulni. 

Volt válságkorszakod? Mikor és hogyan kezelted?

Nekünk is voltak nehéz időszakaink. Más az, ha van egy 30 éve működő iroda, kiépített megrendelői kör, sok megvalósult munka. Nekünk keresnünk kellett, hogy kapjunk munkákat, és volt olyan időszak, amikor össze kellett húzni magunkat. Amikor a Maslow-piramis alja recseg-ropog, nehéz a tetején önmegvalósítani, a tervezésre koncentrálni. De idáig mindegyiken túlléptünk, és azt gondolom, hogy erősebbé tettek minket.

Hazai-külföldi irodák közül hova fordulsz inspirációért?

Minden irodát, ahol valaha dolgoztam, követek. A skandináv építészet képviselői és több brit iroda között is próbálok tájékozódni. A temesvári biennálén, ahova meghívtak minket, román és szerb irodák mutattak be iszonyat jó projekteket. Úgy tűnik, most már nem csak nyugatra kell néznünk, hanem keletre is.

Egy ideje együtt dolgozunk Retkes Máté képzőművésszel. Van egy művésztelepük Sándorfalván, ahova idén csinálunk nekik egy alkotóteret. Szerintem nagyon inspiráló, hogy a határterületeken lévők hogyan dolgoznak, hogyan vélekednek a dolgokról.

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Itt van az irodánk a Vár egyik oldalán, én meg a másikon lakom, úgyhogy minden reggel átsétálok a Váron. Szerintem nagyon érdekes a tereknek, a koroknak a rétegződése, hogy hogyan alkalmazkodtak ehhez a különleges geográfiai adottsághoz.

Mondok két várost is: az egyik Koppenhága, a másik New York. Mind a kettő nagyon más; Koppenhágától építészetileg sokat lehet tanulni, New Yorkban meg olyan energia van, ami ragadós az emberre: úgy érzi, mintha tényleg a világ közepén lenne. 

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlanál?

Zenében mindent szeretek. Amit tudok ajánlani például, kollégám Fruzsinak van egy “Colors” playlistje, ahol színek szerint vannak a számok. Korban minden van, viszont színek szerint csoportosítva – ez egy építész rendezettség iránti vágyát jól kielégíti.

Az utóbbi pár évben sok sci-fit szoktam olvasni. Érdekes, hogy a mostani kortól elrugaszkodva hogyan lehet kitalálni akár társadalmi, akár épített környezetet. Ted Chiangot és Adrian Tchaikovskyt tudom ajánlani. 

Hogyan kapcsolódsz ki?

A szabadidőm nagyrészét próbálom a családommal tölteni. Két kisgyermekem is van, próbálom tartani azt, hogy 5 óra körül felállok és hazamegyek; a túlórázásból már szerintem kinőttem. Ezt próbáljuk az irodában is betartani. A munkaüzemmódból való kikapcsolásban segít, hogy át kell sétáljak a hegyen. Ez a 15-20 perc mozgás és friss levegő átkapcsol, és mire hazaérek, addigra már próbálok nem a munkán gondolkodni.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut?

Még komplex tervet konzultáltam, pont Leventével [Szabó Levente], és emlékszem, a tervezett két épületrésznek nagyon más karaktert akartam. Ő mondta, hogy inkább legyen egy dolog, ami viszont erős. Akkor nem értettem; utólag visszanézve neki volt igaza. Ha van valami mondásod, akkor inkább egy erős legyen, mint több gyenge. 

Ajánlani tudom, hogy mindenki találjon több olyan mentort, akitől tanulhat. Rengeteg benyomás ért a helyekről, ahol később dolgoztam. 

Illetve én minden hallgatót bátorítanék, hogy próbáljon szerencsét külföldön is. Sokszor az egyértelmű igazságokról külföldön kiderül, hogy nem is olyan egyértelműek. Ezek a benyomások aztán szintetizálódnak az emberben, és kialakul egy saját vélemény, saját módszertan.

Az interjút készítették: Ács Zsófia és Kárpáti Borbála építészhallgatók