Cseh András

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket?

Komplexre választottam a Középtanszéket. Nem polkorrekt, de akkor az volt a híre, hogy ez a nagybetűs ÉPÍTÉSZ tanszék, aki tervezni akar, oda menjen. Ennek igazságtartalmától függetlenül nekem evidencia volt, hogy ott próbáljam meg az utolsó féléveimet. Hőnich Richárdhoz mentem, akivel gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Nagyon máshogy álltunk tervezési feladatokhoz, én mindig egy irányba gondolkodtam, Ricsi pedig felmutatta, hogy arrafelé is milyen sokféle építészeti megoldás vezethetne. A diplomára is nála maradtam, itt még erősebb volt az ő dinamikus és széleskörűen tájékozott hozzáállása az én statikus, magyar regionalista keresgéléseim mellett, rengeteget tanultam ezalatt is.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból?

Az egyetemen tanultam meg rajzolni. Sajnos nem jártam előkészítőre, minimum rajzpontszámmal éppen hogy becsúsztam a rajzalkalmasságin. Gondom volt az alapvető perspektivikus szerkesztéssel, össze-vissza tartottak a vonalaim. A felvételin is a körülöttem ülők mondták el, hogy hogyan kell a bakon ülni, mert én először használtam és megfordítottam, hogy tudjak támaszkodni. Zalakovács József elindított, aztán Sebestény Ferenc és Ferencz Marcell megérkeztetett, de közben megszoktam, hogy nekem nagyon sokat kell rajzolnom ahhoz, hogy bent maradjak. Nincs különösebb rajztehetségem, de a sok munka során elkezdtem élvezni. Ez egy új nyelv volt, amit a mai napig használok.

Mit csinálnál másképpen?

Megpróbálnék fenntartani nem szorosan építészeti dolgokat. Egy évet játszottam színjátszóként az R-klubban, de azt éreztem, hogy nem összeegyeztethető az egyetemmel, a sport csak rapszodikusan maradt meg. Azóta minden hallgatómnak javaslom, hogy tartson meg egy hobbit, ami látszólag nem építészet. Egyrészt úgyis lesznek összekapcsolódások, másrészt segít nyitottnak maradni - és egyenesebben ülni.

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

A gólyatáborban megismert későbbi szobatársam, Hülber Attila azóta is az egyik legjobb barátom, Mészáros Rékával szintén őrizzük az akkor kötött barátságot. Jó évfolyamunk volt, sokakkal szívesen futunk össze, jellemzően szakmai apropók alapján. Oktatóim közül is sok szál megmaradt. Fejérdy Péterrel csináltunk közösen pályázatot később, most a komplexes stúdiójukban vagyok épp külsős konzulens. Ricsivel néha beszélgetünk, bár ezt jóval többször kellene. Számomra Cságoly Ferenc volt az első meghatározó ember és építész a karon. A klasszikus megtanulós része ment az egyetemnek, de a tervezésnél eléggé bukdácsoltam, nem értettem, hogy valami miért jó vagy miért nem. Nagyon küzdöttem a Közép félévvel, Zebegénybe terveztem ravatalozót és végre felderengett bennem valami építészeti gondolat, amiért érdemes volt kiállni, de eszköztár hiányában nem sikerült kibontanom - csak Cságoly látta meg a tervemben az osztályozáskor a benne(m) rejlő lehetőségeket. Viszont utólag hosszan beszélgetett velem róla, és ez az értő, kedves és szigorú gondoskodás meghatározta a lelkesedésem a következő évekre.

Vele egyszer beszélgettünk, és mondta, hogy szeretné, ha lenne valami kötetlenebb, de egyszerre mélyebb tartalom is az egyetemen. Innen indult az Építész Klub, ami egy havonta egyszeri csütörtök esti előadásos-beszélgetős rendezvény volt. Az elsőre Anthony Gallt hívtuk, akkor jelent meg a Kós Károly könyve. Aztán nagyon sokszínű eseménysorozat lett ez, jöttek képzőművészek, különböző szakmák képviselői és építészek is. Ők hosszan mesélhettek, mi meg még hosszabban beszélgettünk, söröztünk, fröccsöztünk. Ilyenkor a tanszéken mindenhonnan csüngtek az emberek, ezek ilyen jó sűrű esték voltak.

Hogyan telt az első éved az egyetem után?

Az egyetem második felében nyaranta már a CZITA-ban dolgoztam, Czigány Tamással. A diplomavédés előtt két héttel felhívott Tamás, hogy megjött az előző nyáron induló Szent Jakab Zarándokház engedélye, van-e kedvem nekiállni a kiviteli tervnek. Én akkor külföldre készültem, azt gondoltam, hogy pár évre kimegyek Belgiumba vagy Dániába, de az, hogy a számomra legfontosabb hazai építésznél dolgozhatok, itthon tartott. Nagyon szeretem azt a tervet. Szép történet íródott belőle, a kápolnát mi építettük meg a két kezünkkel, közben a zarándokszállás első vendégei voltunk - azóta is kegyelmi állapotként gondolok erre az időre.

Mikor kezdődött a tanulási terek, tájak iránti érdeklődésed?

2010 elején egy csütörtök reggel így keltem fel. Miután 2008-ban végeztem a BME-n, egyből tanítani is kezdtem a győri Széchenyi István Egyetemen, Tamás mellett, ahhoz meg kellett a doktori fokozat. Sokáig nem találtam témát, amivel évekig szívesen kutattam volna, de ezen a csütörtökön felkeltem és rájöttem, hogy én gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Sokat táboroztam és táboroztattam előtte, szerveztem is gyerektáborokat. Az épített környezeti nevelés akkor kezdett itthon is megjelenni, az országban több csapat is űzte, sokat találkoztunk, beszéltünk. A doktorit a MOME-n csináltam, Göde András témavezetésével, és a kezdeti esztétikai nevelési szándékok helyett egyre inkább előtérbe kerültek a tanulási terek és folyamatok összefüggései. Itt térbeli érzékelés és alkotás voltak a fókuszomban, amiket később tanulási terekre, iskolaépítészeti tervekre tudtam fordítani, így lassan 15 éve foglalkozom ezzel.

Azóta saját irodátok van - hogyan alakult ki a CAN Architects csapata?

Öten vagyunk barátként társalapítók a CAN-ben. Hatan kezdtük, de egyikünk nem találta meg a számításait, ez is fontos tanulási folyamat volt. Rajtam kívül mindenki győri diák volt, mindannyian tanítottunk is a Széchenyi István Egyetemen, Tátrai Ádám most is ott van az Épülettervezési Tanszéken. Én 2008-2016-ig dolgoztam ott, ezalatt intenzíven dolgoztam a győri képzés megújításán és fejlesztésén. Amikor kiírták a MOME Campus pályázatot, összeálltunk, hogy csináljuk meg együtt. Nagyon gyorsak és hatékonyak voltunk: arra jöttünk rá, hogy nem meggyőzni kell egymást az építészetben, hanem ha hiszünk abban, hogy ez a csapat jól tud dönteni, akkor egy-egy kérdésnél a nagyon egyszerű demokrácia is működik. Az eredménnyel csalódottak voltunk (nem kaptunk semmit), viszont a zsűriből Peter Clegg, aki akkor már 30 éve egyetemeket tervezett, megkeresett minket utána, és biztatott, hogy mutassuk meg a tervet nemzetközi fórumokon is A hongkongi S.ARCH világkonferencián így honorable mention-t kaptunk. A következő év elején összegyűltünk egy újabb pályázatot indítani, de gyorsan átfordult a beszélgetés arra, hogy inkább egy irodát alapítsunk, pár hét múlva már együtt dolgoztunk. Most 10-14 fő között vagyunk Győrben, Budapesten pedig 2-5 fő között pulzálunk. Itt tavaly január óta működik a kisebb irodánk, én fel is költöztem újra Budapestre. Ugyanúgy tervezünk itt is, de némileg több a kutatás-centrikus munka. Megjelent az első könyvünk, ami a Bazalt Iskolán keresztül a kültéri tanulás tereit és módszertanait mutatja be - és már készül a következő könyvünk is, ami a tanulási terekről szól. Ennek érdekében nem csak építészek dolgoznak itt, hanem pedagógus, pszichológus, környezetpszichológus, design-elméletis szakemberek és hallgatók egyaránt a csapat részét képezik.

Milyen módszerrel, eszközökkel terveztek?

Mindennel. Sokan vagyunk, sokfélék, ez a munkamódszereinkre is igaz. Tőlünk Köninger Szilárd dolgozott a DGT Architects-nek Párizsban. Az ő “archaeology of the future” módszerüket - egy hatalmas fal, ahova mindenki ragasztgat, az egész iroda be van vonva - Szilárdnak köszönhetően átvettük tőlük. Azóta online megfelelője a MIRO, amit szintén használunk. Egyre több közösségi tervezési folyamatot indítunk, ami szintén erősen alakítja a téri történeteinket, az ezekből kialakított módszert Story Design-nak nevezzük, ami a használat minél pontosabb és személyesebb tervezésén alapul.

Az oktatási terek tervezésének meghatározó a teoretikus része, ezért rendszeresen vonunk be környezetpszichológust, pedagógusokat, oktatásfejlesztőket, pszichológust, designelméleti szakembereket. Hiszünk abban, hogy ez az egész tudás-spektrum szükséges az egyszerre testreszabott és időtálló épületek létrehozásához.

Én továbbra is mindent szabadkézzel tervezek, sokat skiccelek, nem vagyok olyan ügyes géppel, hogy a gondolkodásmódomat ne szűkítse le. Nagyon sok variációt készítek, szeretem az iterációját vizsgálni egy-egy kérdésnek, megoldásnak. Makettezni is fontos lett újra - egy időben ezt elvesztettük az irodában, idő és energia hiányában inkább csak reprezentációs eszközzé vált. Tudatos lépés volt, hogy visszahozzuk, hagyjuk elől a makettező eszközöket, anyagokat, mert így odaállunk, és újra valós gondolkodási-tervezési eszközként használjuk. Kísérletezek az AI-val is, de még nagyon gyerekcipőben.

Szeretünk építeni. Nekem erős felütés volt a kápolna Pannonhalmán, faluÉPÍTÉS néven a győri egyetemen szerveztünk építőtáborokat, évekig voltunk a Hello Wood-on csapatvezetők, aztán megalapítottuk a Bazalt Iskolát. Itt közösségi tervezéssel hozunk létre kültéri tantermeket és módszertanokat egy-egy, a közoktatásban működő általános iskola számára, ahol a gyerekekkel együtt is építünk.

Nem nehezíti a tervezési folyamatot, hogy egyszerre több projekten dolgozol?

Szeretem, ha van nagy és kicsi, hogy vannak különböző fázisok, amin gondolkoznom kell, amikor tudok váltani egy koncepcióterv meg egy csomópont között. Mert ezáltal lehetőségem van arra - ha ezt felismerem és tudom úgy irányítani - hogy szinte mindig azt csináljam, amihez kedvem van.

Volt válságkorszakod, tapasztaltál kiégést? Mikor, hogyan kezelted?

A szakmámból soha sem égtem ki, bár rettenetesen nehéz sokszor, hogy mennyire bürokratikus a rendszer és mennyire korrupt. Én fizikailag tudom túlfuttatni magam: a legelső félév végén már 3 hétre kórházba kerültem szívizom-gyulladás miatt. Később két főállásnyit dolgoztam az irodában és az egyetemen, ahol addigra oktatási dékánhelyettesként épp az új építészképzés összeállításán és beindításán dolgoztunk, e mellett írtam a doktorimat. Újra rosszul lettem, akkor hagytam ott fájó szívvel (sic!) az egyetemet. Frissen alapítottuk a CAN-t, ráadásul a piarista gimnázium kiviteli tervének a felénél tartottuk - azt otthagyni nem tudtam, de amint leadtuk, nekem 3 hónap rehabilitáció következett úgy, hogy mindennel leálltam. De nem panaszkodom, ekkor 3 hónapra elmentem Dél-Afrikába egy kicsi faluba szörfözni és teljesült, hogy élhettem óceánparton, minden nap kapaszkodva a horizont vonalába. Örök hála a csapatnak, hogy itthon helyettem is tartották a frontot.

Melyik épületedre vagy a legbüszkébb?

Számomra mostanra az a ház számít, ami megépült. Így a szentpéterfai iskola a legfontosabb, mert ott megvalósultak radikális téri innovációink: a Forgó Tanterem, a Sutos Tanterem, tanulóházas elrendezésben, tanulási tájakkal szervezve. Persze mindez nem valósulhatott volna meg a Mosonmagyaróvári Piarista Iskolaközpont tervei nélkül, ahol egy nagy iskola több száz fős közösségével és rengeteg szakági kollégával együtt találtuk ki a választ a “Hol tanult a jövő embere?” kérdésre. Szívemnek kedves a Tündérfátyol, az általános iskolai padtársaméknak tervezett családi ház. Igaza volt azoknak a tanáraimnak az egyetemen, akik azt mondták, hogy nem szabad rokonnak meg barátnak tervezni. De ha mégis, és jól sül el, akkor nagy ajándék lehet belőle, itt a bizalmon keresztül újra barátok lettünk. Azt senki nem hiszi el az egyetemen, hogy a jó házhoz elsősorban jó megbízó kell. Jó építésznek lenni nem olyan nehéz, szerintem rengeteg jó építész van ma Magyarországon. De rengeteg múlik azon, hogy a megbízó mennyire tud bízni az építész tudásában és mennyire van tisztába saját vágyainak és lehetőségeinek egyensúlyával.

Van olyan épületed, amivel nem vagy olyan elégedett, vagy nem úgy sült el, ahogy szeretted volna?

Többször előfordult az elmúlt években, hogy bár készült kiviteli terv, a kivitelező elő sem vette azt. A hónapokig ötletszerűen épített részleteket nehéz vagy lehetetlen helyrehozni. Ilyenkor bánkódom, mert ugyan létrejön egy ház, amiben zajlik majd az élet, de mégis úgy érzem, ehhez kevesebbet tudtam hozzátenni, mint amit lehetett volna. Az igazán rossz házaimat meg miért is árulnám el pont itt…

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Most intenzíven kapcsolódom Budapesthez, amit eddig soha nem éreztem. Az átlagos budapesti ház érdekel. Rengeteget sétálok nagyon nagy szeretettel meg odafigyeléssel mostanában. A Margit-híd budai hídfőjénél lakom, az iroda a Balaton utcában van a túlparton - és minden nap, amikor megyek át a hídon, úgy érzem, hogy ezekkel a házakkal én most találkozom először igazán.

A másik nagyon erős hely a Szent György-hegy számomra. Régóta járok barátoknak segíteni, tervezni, építeni, szüretelni. Amikor 5 éve megvettem a saját apró telkemet, a térdig érő romban az egyik szobának megcsináltam a padlóját fából, és az lett a terasz. Az a terasz ott valahogy megtalálta a helyét és én is a magamét rajta. Azóta a 200 éves zsebház már újra lakható, de a mai napig egy fél-nomád helyzet, ami így szólít meg - át lehet élni minden egyes szőlőkaró leütésénél vagy fa elültetésénél azt az ősi emberi tettet, hogy felvállaljuk jelenlétünk a világban.

Milyen zenét, könyvet tudsz ajánlani?

Egészen mindenevő lettem zeneileg. Bach ugyanaz, mint az építészet. Cseh Tamást rengeteget hallgatok, de előtte a Guns ‘n’ Roses és a Kispál volt az anyatej. Közben az utolsó leadás alatt biztos, hogy négyszer végigment az új Charlotte de Witte album. Pár éve voltam Bécsben Meute koncerten - egy rézfúvós berlini csapat, akik techno számokat dolgoznak fel -, életem egyik legjobb koncert élménye volt. De ha meg valami mélyebb szövegre vágyom, akkor Leonard Cohent vagy David Bowiet hallgatok. Akkora ajándék az emberiségnek, hogy ők úgy mentek el, hogy egy-egy hattyúdal albumot itt hagytak. Ezeket sokat veszem elő.

Ha irodalom, akkor József Attila az alap. Regénynek Mészöly Miklós: Saulus és Ottlik Géza: Iskola a határon. Utóbbit az irodánk szervezésében egyben fel is olvastuk tavaly a Feneketlen-tó partján a környékbeli városlakókkal, gimisekkel. Ha messzebb nézek, Julio Cortázar, akinek dél-amerikai mágikus realizmusa egészen közel áll hozzám. Jón Kalman Stefánsson Menny és Pokol trilógiája az elmúlt évtized legszebb könyvei, amit olvastam. Ezt a megismerésen alapuló világ-teremtést találom meg Parti Nagy Lajosnál. A kortárs magyar irodalom Tóth Krisztinával, Dragomán Györggyel, Szabó T. Annával egészében hatalmas ajándék nekünk. Idén újra nekiálltam Eszterházy kék haris(ny)ainak, és öregszem: eddig sohasem találtam rajta fogást, most alig bírok betelni vele. Hatalmas élmény nekem, ahogy ő építkezik szavakkal, vérprofi játékként.

Tudsz filmet is mondani?

Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiát kell időről-időre megnézni. Nagyon szeretem a Straight Story-t David Lynch-től, ami egy egészen fantasztikus, lineáris, szép történet. De a legfontosabb film a Top Gun. Az első igazi film, amit láttam, először keresztapámmal, azóta bármikor bárhol meg tudom nézni - talán a giccsnek is valahogy van az élhetőségben szerepe?!

Hogyan kapcsolódsz ki?

Építészként élek, a tervezésben felpörögni és megnyugodni is tudok - de sok mindent szeretek csinálni. Párommal, Tőrös Ágival sokat vagyunk a Szent György-hegyen: a szőlőt gondozzuk, saját borunk van. Időről időre újra kezdek futni, úszni, mászni. A B4öff nevű zenekarunk szuper volt, azóta a zenélés hiányzik. Írni meg írok, amikor muszáj, eddig két verseskötetem jelent meg. A kikapcsolódás számomra az, amikor váltok az egyik intenzív cselekvésből a másikba.

Egy tanács, előadás, konzultáció, ami máig gyakran eszembe jut?

Az egyik diploma-konzultáción Hőnich Ricsi lerakta a skiccpauszt, hogy ő mostantól nem rajzol, mert azt látja hogy annyira máshogy gondolkodunk az építészetről, hogy most nem az visz majd előre, hanem csak beszélgessünk. Nekem ez egy egészen elképesztő bátorítás volt abban, hogy azt csináljam, amit épp a legjobban tudok. A közös nyelvhez, amin beszélgettünk persze kellett az, hogy előtte sokáig hetente találkoztunk, néztem a rajzait, és tanultam tőle, belőlük.

A másik, amit soha nem hittem el, hogy át kell rajzolni pauszra meglévő házak terveit. A mai napig van olyan, hogy megnézek egy előképet, de valahogy nem áll össze. Ilyenkor ahhoz, hogy megfejtsem, kinyomtatom és átrajzolom, és így (általában) szépen feltárul.

Van olyan számodra, akire mesterként tekintesz?

Ha egyet ki kéne emelnem, Czigány Tamás lenne. De én szeretem azt a sort, amiben mindig volt kitől tanulnom. Cságolyval kezdődött, aki előadásain és személyes beszélgetéseken keresztül elindított építésznek, aztán Hőnich Ricsi vitt tovább. Aztán Tamás, Papp Robival. És aztán Turányi Gábor. Akkor kezdtem a MOME-n, amikor ő átvette ott a doktori iskolát. Az elején minden energiáját belerakta, és pont abban a másfél évben ott voltam, amikor szellemi műhelyként leginkább pörgött körülötte-alatta-mellette. Göde Andris is ott tanított, beszélni meg írni. A MOME-hoz kapcsolódik az, ami szerintem végig így volt, de akkor tudatosult bennem: hogy a saját korosztály egymásnak mennyit segíthet. Rengeteget konzultáltunk egymással, Pozsár Petivel, Ványolós Endrével és Marton Rozival innen íródik az a felnőtt barátság, ami az életben segít tájékozódni. A CANben pedig ott vagyunk egymásnak öten, Köninger Szilárd, Tátrai Ádám, Élő Józsi és Németh Dávid és folyamatosan tanulunk.

Az interjút készítették: Szobota Szonja és Schauermann János építészhallgatók.

01 portré, fotó: Karancz Orsolya 

02 diploma makett  

03 Tündérfátyol Ház - fotó: Auxner Péter 

04 Szentpéterfai Általános Iskola - fotó: Alex Shoots Buildings  

05 Dörgicse, présház 

06 Szent György-hegy, szőlő, tűz 

07 iroda - fotó: CAN Architects