Czigány Tamás

Hogyan emlékszik vissza a diplomatervezésre? Miért választotta a tanszéket? 

A Középtanszéknek mindig volt egy komoly nimbusza. Olyan oktatói gárdája volt akkor is, ami páratlan. Kialakult egy olyan közösség, ahol nem csak a konzulenseddel találkoztál. Hallgattuk egymás konzultációit, odaültünk a Farkasdynak, Török Ferinek a konzultációira, melyek gyakran egy közös beszélgetésbe torkolltak. Nagyon jó szakmai és közösségi élet volt a Középtanszéken, ami egyébként akkor nem volt jellemző. A mi időnkben a Műszaki Egyetem olyan volt, mint egy meghosszabbított gimnázium, nem volt kreditrendszer, osztályok voltak, és ha valaki valamiből megbukott, akkor teljes félévismétlés várt rá. Ebben a közegben a Középtanszék egy jó kis sziget volt.

Kaszás Károly már a komplex tervezéstől a konzulensem volt, nagyon sokat köszönhetek neki. Nagyon alapos és lelkes tanár volt, aki mindent feltett arra, hogy átadja a tudását. Végtelen hosszú konzultációk voltak, sokszor elfogyott egy egész tekercs skiccpausz, elhasznált 5 db ceruzát, amit a nyakában lógó tőrrel faragott ki. Nagyon figyelt a részletekre, az épszerket ő szerettette meg velem. Ő döbbentett rá arra, hogy az épszerk az kőkemény építészet és alkotómunka. Nagyon kedveltem, a diploma végére már-már baráti viszonyba kerültünk. Szakmailag és emberileg is nagyon sokat kaptam tőle.

Az egyetem történetében először - vagy legalábbis amíg én ott voltam ez volt az első olyan alkalom amikor - lehetett többen csinálni egy diplomatervet. Ez egy fantasztikus lehetőség volt, mi is hárman csináltuk Posgay Eszterrel és Skardelli Györggyel. Fontos és szép időszak volt. Fél évig reggeltől estig nyomtuk a diplomát. Belefektettünk annyi munkát, ami fejenként több volt mintha egyénileg diplomáztunk volna. Akkor jött be a posztmodern építészet, amit egy új, friss fuvallatként éltünk meg és mi is elmentünk ebbe az irányba. Károly ettől kicsit félt és távol tartotta magát, emiatt érdekesek voltak a konzultációk. Azt mondta, hogy ehhez már nem tud érdemileg hozzászólni, ezzel már nem tud azonosulni, de látja, hogy jót csinálunk, rendben van. A konzultációkon inkább az építészet általános kérdéseiről beszélgettünk, a szükséges bíztatást megkaptuk, így aztán egy valódi önálló diplomatervet tudtunk készíteni.

Mit tudott a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálna másképpen?

Lelkes hallgató voltam, elsősorban a tervezési tárgyakra koncentráltam, jó konzulenseim voltak, sokat tanultam tőlük. Sokat profitáltam a Kaszás tanárúr részletek iránti szeretetéből, hogy később olyan épületeket tervezzek, melyek megvalósíthatók.

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

Már említettem, hogy milyen jó társaság jött össze akkoriban a tanszéken és ez nem csak az oktatókra, hanem hallgatótársaimra is vonatkozik. Az ott végzett építészekkel ma is jó viszonyba vagyunk, számontartjuk egymás munkásságát. Balázs Mihály, Karácsony Tamás... sorolhatnám még a neveket, de biztos kihagynék valakit.

Később is alakultak a kapcsolatok, például Szabó Leventével a Mesteriskolán találkoztam, ő „diákként” én mesterként. Közös pályázatot is csináltunk és jó barátságba kerültünk. Később a legendás győri „Öt Templom Fesztivál” építészeti pályázatokon együtt zsűriztünk, máig tartjuk a kapcsolatot.

Mindenképp meg kell említeni a győri Alkotóheteket, melyeknek állandó résztvevői voltak a Középülettervezési Tanszék hallgatói, valamint oktatói, Cságoly Ferenc, Fejérdy Péter és Kemes Balázs.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karrierje/életútja alakulásában?

Amikor elkezdtük az építészoktatást Győrben akkor Cságoly Ferenc a Középtanszék akkori tanszékvezetője nagyon sokat segített nekünk az indulásnál: jött alkotóhetekre, órákat, előadásokat tartott, nagy köszönettel tartozunk neki.

Egy másik szál, hogy a CZITA építésziroda alapító munkatársai Páll Anikó és a Papp Róbert is a Középülettervezési Tanszéken diplomáztak. 

Hogyan telt az első éve az egyetem után, milyen tapasztalatai voltak az első munkahelyén?

10 éves koromtól Budapesten éltem a szüleimmel, de Győrben születtem, itt jártam gimnáziumba, nagyon sok barátom, rokonom volt itt. Nem gondoltam, hogy visszajövök, de aztán édesapám egy barátja, aki a GYŐRITERV épületgépész főmérnöke volt kérdezte, hogy miért nem megyek Győrbe, mert hogy van bőven munka, keresnek kezdő építészt, még valami ösztöndíjat is tudnak fizetni. Így esett a választásom Győrre, a 1980-ban a GYŐRITERV-be, Győr-Sopron Megye legnagyobb tervező vállalatába kerültem. Egy ipari műteremben kezdtem, ahol először sátorszerkezetek tervezésével foglalkoztam Majoros Gábor mellet, majd másfél év után már önálló munkát kaptam, egy ipari csarnoképületet. Szépen megtanultam, hogy a tanulmánytervtől a kiviteli tervig hogyan kell végigvinni egy épületet tervezését, kísérni megvalósulását, együtt dolgozni a szakágakkal, egyeztetni a hatóságokkal. Sokat tanultam az irodában dolgozó úgynevezett szerkesztőktől is, akik technikus végzettségű szakemberek voltak és minden csínját-bínját ismerték a szakma technikai részének. Negatív élményem ebből az időből, hogy kb. 50 fős termekben dolgoztunk, cigarettafüstben, zajban, ez nem igazán volt alkalmas az elmélyült munkára. A nagyvállalati rendszert, a bürokráciát sem kedveltem és már érezni lehetett valamiféle leépülést, a nehezen fenntartható gépezetet. Három évet dolgoztam az ipari irodában, aztán ezt az irodát megszüntették, és egy olyan műterembe kerültem, ahol megismerkedtem Bodrossy Attilával, és vele dolgozhattam egy külföldi építésű szálloda-projekten. Közben sikerült felvételt nyerni a Mesteriskolába, ami nagyon fontos volt számomra, mert egy vidéki srácnak nagyon nagy szüksége volt arra, hogy ne fulladjon bele egy nagyvállalatnál uralkodó középszerűségbe.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köre?

A GYŐRITERV-ben eltöltött négy és fél év után Bodrossy Attila vezetésével – a korábban említett szálloda tervezésére létrehozott csapatra építve – megalapítottuk a DIMENZIÓ Tervező Kft-t. Itt Közel 10 évet dolgoztam, fontos időszak volt ez életemben, sokat tanultam, önállóan dolgozhattam, több megvalósult épületem kötődik ehhez az időszakhoz Egy idő után azonban azt éreztem, hogy a 20 fős iroda kicsit sok nekem, illetve, hogy szeretném magam önállóan kipróbálni.

1995-ben hoztam létre a CZITA Építészirodát, de semmiképp sem akartam egyedül dolgozni. Felhívtam a Középülettervezési Tanszéken oktató Balázs Misit és Karácsony Tamást, hogy tudnának-e ajánlani végzős hallgatót? Ők ajánlották Páll Anikót és Papp Róbertet, mindketten győriek. Nem ismertem előtte őket, de rövid beszélgetés után hamar megegyeztünk és együtt vágtunk bele az új kalandba. Azóta is együtt dolgozunk, a céget már ők viszik, én gyakorlatilag visszavonultam. Természetesen sokan – elsősorban fiatalok – fordultak meg az irodában, jelenleg öten vagyunk és remélhetőleg a stabil utánpótlás is kialakul.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervez? 

Még a DIMENZIÓ-ban dolgoztam, amikor elkezdtem számítógéppel dolgozni. Akkor úttörők voltunk ebben, az első ArchiCAD programot mi vásároltuk Magyarországon. Ezek után – annak ellenére, hogy a programok még gyerekcipőben jártak – magától értetődő volt, hogy a CZITA Építészirodában is alapvetően géppel fogunk dolgozni. Anikótól és Robitól nem azt kérdeztem, hogy tudnak-e számítógéppel dolgozni, hanem azt, hogy van-e kedvük hozzá? Én szeretek géppel dolgozni, precizitása szerkesztős, rendet szerető énemhez közel áll. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem rajzolunk-skiccelünk kézzel is. A tervezés, a koncepció kialakítása mindig skicceléssel kezdődik és az egész tervezés folyamatát végigkíséri a kézzel rajzolás és a makettezés is.

Az irodában egyébként nincs kidolgozott munkamódszer, ahogy a munkák különböznek, úgy alkalmazkodik az adott feladathoz a tervezés folyamata. Annyi elmondható, hogy általában minden munkának van egy felelőse, de az alapdöntéseket közösen hozzuk meg. 

Sokat pályázunk, ezek mindig közös munkák. Soha nem az a fontos, hogy személyesen kinek az ötletét, koncepcióját vagy részletmegoldását visszük tovább, hanem hogy a lehető legjobb valósuljon meg. Természetesen vitatkozunk, nem gondolkozunk egyformán. Néha el kell engedni az embernek a saját gondolatát, máskor meg ragaszkodni hozzá.

Melyik tervére/épületére a legbüszkébb?

Nem igazán kedvelem ezeket a „leges” kérdéseket, zavarba jövök tőle. A dolgok változnak, változunk mi is. Minden, látszólag egyszerűbb vagy kevésbé felemelő munkákban is meg lehet találni a szépséget, tulajdonképpen minden munkámra, nehézségeivel, esetlegességeivel együtt is jó emlékkel gondolok. Ha visszatekintek a megvalósult épületeimre persze látom, hogy mi az, amit másképp csinálnék, de ennek legfeljebb annyi értelme van, hogy ez a reflektív tudás beépül az éppen folyó vagy elkövetkező munkákra.

Ha pár példát kell mondanom, akkor első nagy munkám a győri Apor Vilmos Katolikus Iskola volt, melynek tervezését még DIMENZIÓ-s korszakomban tervpályázaton nyertük el. A CZITA Építésziroda munkáinak egy jelentős része a Pannonhalmi Bencés Apátság területein valósult meg. Nekem különösen kedves az első pannonhalmi munkánk, egy kis diákkápolna a Bencés Gimnáziumban, melyet 1996-ban terveztem Páll Anikóval. Azóta majdnem harminc év telt el, és ugyanúgy néz ki, ugyanúgy használják, ahogy akkor megvalósítottuk. Fontos munkánk volt többek között az Apátsági Borászat – az irodánk talán ekkor lett igazán ismert –, valamint a Szent Jakab Zarándokház és ennek részeként megvalósult kis fakápolna, melynek építésében építészhallgatókkal közösen mi is részt vehettünk. A számos nem pannonhalmi munka közül az Újrónafőn épült kis katolikus templomot említeném.

Hogyan kezelte azokat a terveket, amikkel kevésbé volt elégedett?

Erre a kérdésre az előbbiekben részben már válaszoltam. Kritikával és egyidejűleg megértéssel kell lennünk azzal, amit átéltünk, amit korábban alkotottunk. Azt gondolom, hogy az ember idővel érettebbé válik és fokozatosan érkezik el az építészeti megismerés mélyebb rétegeihez.

Volt válságkorszaka? Mikor, hogyan kezelte?

Többféle válsághelyzet lehet egy építész szakmai életében. Az egyik nyilvánvaló, amikor nincs, vagy kevés munkája van egy irodának. Átéltünk ilyen időszakokat és felkészültnek kell lennünk a jövőben is ilyen helyzetekre. Ilyenkor kiemelten fontos az iroda munkatársai közötti összetartás, felvállalása a nehezebb időknek is. Elmondhatom, hogy az ilyen válságokból megerősödve tudtunk kijönni.

Személyes életemnek – ha nem is nevezném válsághelyzetnek – egyik kezelendő helyzete volt az, hogy egyszerre voltam vezető az irodában és életem másik színterén az egyetemi oktatásban. Amikor megalakult a CZITA Építésziroda, a munkáink még alakulóban voltak. Egy nagyobb iskola tervezése Budapesten, melyet tervpályázaton nyertem el, nem jött össze. Ebben a helyzetben jól jött a Széchenyi István Főiskola megkeresése, hogy vegyek részt a főiskolai építész képzésben. Akkor még nem gondoltam, hogy egyre jobban belesodródva az oktatásba, részese lehetek az egyetemi építészképzés létrehozásának Győrben. Közben egyre jöttek a munkák is az irodában, az egyetemen pedig – bár sosem vágytam rá – tanszékvezető lettem.  Egyszerre szép és nehéz időszak volt ez az életemben, ideális esetben a tervezés és oktatás jól kiegészíti egymást, de gyakran volt rossz érzésem, hogy többet kellene lennem mindkét helyen, különösképp az irodában. Nagy segítség volt, hogy mind az irodában, mind a tanszéken kitűnő munkatársakkal dolgozhattam, köszönet nekik ezúton is.

Mire betöltöttem 65. életévemet és lejárt a tanszékvezetői megbízásom, azt éreztem, hogy ez az intenzív „kettős” élet kiszívott, elfáradtam. Egy évre visszavonultam, amire a covid is „rásegített”. Úgy gondoltam, egy év alatt átgondolom, mit szeretnék csinálni és hogyan. Ma ismét tanítok az egyetemen, immár egyszerű oktatóként, levetve a vezetéssel járó terheket. Az irodát Anikó és Robi vezeti remekül. Már nem veszek részt aktívan az iroda életében, szívesen besegítek tervpályázatokba, alkalmanként kisebb – itthon is elvégezhető – munkákba.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordul inspirációért? Irodalmi, képzőművészeti, mozgóképes alkotások, alkotók is.

A közvetlen inspirációkat kerülöm, szerintem a direkt példák gátjai a kreativitásnak.

Vannak építészek, irodák, melyek munkásságát szeretem és fontos is, hogy az ember „képben” legyen. Ugyanígy fontos a művészet és kultúra egyéb ágainak ismerete is, de még fontosabb a különféle alkotások, a művek megélése, mert ezek épülnek belénk és szűrődnek át rajtunk a tudatalatti mezsgyéjén. Egy építészeti feladatnál a példagyűjtés természetesen fontos, különösen az oktatásban, de nem az átemelés, hanem az elmélyült megismerés céljából.

Mi számára a legérdekesebb hely/helyzet/köztér? 

Ez a kérdés megint „legek” kategóriájába tartozik, említettem, hogy ezekre nehezen tudok válaszolni. Az egyik helyzetben ez érint meg, a másikban az, térben és időben is változóan. Lehetnek ezek közismert terek, vagy akár teljesen hétköznapi és váratlan pillanatok. Ha most elkezdek kutatni az emlékezetemben, akkor elsősorban gyermekkoromból jutnak eszembe erős, helyhez között érzetek, illetve ezeknek a hangulatoknak a felidéződése későbbi helyzetekben.

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlana?

Hallgassanak zenét, olvassanak verseket. De nem akarom kikerülni a kérdést, legyen itt néhány ajánlás, melyekhez személy szerint mindig vissza tudok térni: Tarkovszkij filmművészete, ha egy filmet kell megneveznem, akkor a Sztalker. Költészet: József Attila, Pilinszky János, de figyelembe ajánlanám Villányi László győri költő verseit is. Próza: Ottlik Géza Iskola a határon c. regénye, Julio Cortázar novellái. Zene: ún. régizene, Monteverdi-től Bach-ig.

Hogyan kapcsolódik ki?

Korábbi intenzív időszakomban a fotózás, zenehallgatás és futás jelentette a kikapcsolódás szigeteit. Ezek ma is megvannak, bár a futást a kerékpározás váltotta fel. Mai életemben ezekhez további olyan tevékenységek jöttek, melyekre korábban nem volt idő hiányában, lehetőségem, elsősorban kétkezi munkák. Játszóházat építettem fából unokáimnak, valamint a zenehallgatáshoz kapcsolódó hobbim hangfalak és erősítők építése. Hét unokámmal is szívesen vagyok, én is nagyon sokat kaptam gyermekkoromban nagyszüleimtől.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat ami máig gyakran eszébe jut?

A tanácsokat nem nagyon szerettem, szerintem a fiataloknak nem tanácsra van szükségük, inkább példára. Vagy jó kérdésekre. Egy sajátos konzultálási mód jutott eszembe az egyetemi életemből, ami arra is példa, hogy milyen sokféleképpen lehet terelni a hallgatókat. Ipari épülettervezésből Skardelli Gyurival csináltunk közös tervet, konzulensünk Böjthe Tamás volt az IPARTERV-ből. Szinte minden konzultációnál, amikor megmutattuk neki tervünket, jó ideig csak nézegette, egy szót sem szólt. Aztán ujjával rámutatott egy pontra és azt kérdezte: „biztos, hogy jó ez így?” A megfejtést ránk bízta, mi meg dolgozhattunk rajta, hogy jó legyen. Sokat tanultam abban a félévben.

Az interjút készítették: Horváth Barna és Zagraj-Szabó Petra építészhallgatók.