Dévényi Márton

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket?

Én igazából nem feltétlenül a tanszéket, hanem konzulenseket választottam. Épalapból Klobusovszki Péterhez kerültem, aki az óráin rengeteget mesélt, vetített – ami egyrészt inspiráló volt, másrészt kialakult egy jó kapcsolat. Később szakkollégista lettem, előadásokat szerveztünk, melyekre gyakorló építészeket hívtunk meg, hogy meséljenek munkáikról, ebben Klobu szintén rengeteget segített. Rajta keresztül kerültem Karácsony Tamáshoz, aki konzulensem lett középből, komplexből, majd a diplomatervnél is. Alapvetően ők határozták meg, hogy a tanszékre kerültem, melynek ettől függetlenül is volt egy presztízse.
A diplomámra, akárcsak a műegyetemi éveimre, vegyes élményként emlékszem – egyiket sem nevezném éppen sikersztorinak. A diploma előtti félévben Erasmuson voltam Barcelonában, hazatérve pedig mindenképpen le akartam diplomázni egy félév alatt. Készenléti rendőrséget terveztem a Lágymányosi híd budai lehajtójához. Alaposan utánanéztem mindennek, kerestem egy működő rendőrőrsöt, és az ott dolgozó nyomozókkal komolyan összeállítottuk a tervezési programot. A bizottság viszont valamiért ezt az egészet nem értékelte, a védésről, ahol magáról a tervről rettentő kevés szó esett, nagyon rossz emlékeim vannak, viszont magát a tervet a mai napig szeretem.

Mit tudtál legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálnál másképp?

Az egyetemen csak az igazán fontos dolgokkal foglalkoznék. Véleményem szerint a tantárgyak között az arányokat a cél függvényében el kellene tolni – vagyis aki tervezéssel akar foglalkozni, annak mindent abból kiindulva, a saját tervén keresztül kifejtve kellene megtanulnia. Természetesen kell, hogy legyen más út is, de én alapvetően a tervezés köré szőnék mindent – ez amúgy rengeteg külföldi egyetemen van így.
Emellett sokkal elvszerűbben oktatnék: emlékeim szerint az egyetemen nagyon sok, a tervezés során kevésbé beépülő részletet tanultunk, melyek a végére vagy összeálltak egy egésszé, vagy nem. Ha összeálltak, akkor is általában csak jóval később és pont az egyszerű, elvi dolgok nem kaptak megfelelő hangsúlyt. Szerintem a technikai tudás, a mesterségbeli részletek folyamatosan tanulhatóak és tanulandóak, de a koncepcióalkotás és az abból kifejtve súlyozott részletek beépítése a tervezési folyamatba később már nehezebben elsajátítható.

Milyen személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

Akikkel az egyetem alatt jóban voltam, azokkal most is viszonylag rendszeresen találkozom, a volt évfolyam- és csoporttársaim közül is sokakkal tartjuk a kapcsolatot, tudunk egymásról. Most, hogy a tanítás miatt újra többet vagyok az egyetemen, az ott oktatókkal is többet találkozom.

Milyen szerepet játszott a tanszék karriered/életutad alakulásában?

Számos mesterem, akitől tanultam, a tanszékhez köthető, és általuk rengeteget köszönhetek a Középtanszéknek. Nekem nem feltétlenül a tanszék "címkéje" volt a fontos, hanem az egyes oktatókkal való együttműködés - de valószínűleg oka van annak, hogy ők éppen a közép tanszéken tanítanak, tanítottak.

Mit jelent számodra külsős oktatónak lenni a tanszéken?

Egyrészt nagy felelősség, másrészt öröm is. Ahogy én is nagyon sokat tanultam annak idején a konzulenseimtől, most megpróbálok ebből valamit visszaadni. Hogy ez sikerül-e, hasznos-e, amit csinálok, az majd utólag derül ki – ugyanakkor közben én is rengeteget tanulok, mind a hallgatóktól, mind a konzulenstársaktól.

Hogyan telt az első éved az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

Az egyetem után Turányi Gábornál kezdtem dolgozni, ahol rögtön éles projektekre kerültem. Itt ismerkedtem meg cégtársammal, Gyürki-Kiss Pállal is. Nagyon intenzív időszak volt, sok munkával és sok tanulással.
Ezután egy évet Franciaországban töltöttem, ahol szintén sokféle szakmai tapasztalatot szereztem. Hazatérve Karácsony Tamás, majd Molnár Csaba irodájában dolgoztam, Tamásnál Zombor Gáborral is hosszabban dolgoztunk együtt.
Úgy gondolom, hogy az első év helyett inkább az első 5–10 év az, ami igazán meghatározó. Az első éles munkák olyanok, mint amikor valakit bedobnak a mélyvízbe: vagy úszni kezd, vagy elsüllyed. Ez talán ijesztőnek tűnhet, de amikor benne van az ember, nem érzi annak. Nincs igazán tudatában a tervezéssel járó felelősség súlyának, ami valójában nagyon termékeny és felszabadító: szabadabban lehet döntéseket hozni, mert még nincs meg a döntések következményével járó nyomás, ami előbb, vagy utóbb megérkezik. Nálam legalábbis biztosan így volt.

Nem éreztétek annak a súlyát, amit csináltatok – ez azt jelenti, hogy akkor lett súlya, amikor saját magatoknak kezdtetek el dolgozni?

Szerintem még akkor sem feltétlenül. Sokszor hozunk úgy döntést, hogy közben nem feltétlenül gondolunk a következményekre, és ez rendben is van, amíg jól csináljuk. Utólag persze jobban látszik, milyen hatása is volt egy-egy döntésnek, főleg, ha valami tényleg meg is épül. Ezek a tapasztalatok később beépülnek a mindennapi munkába, alakítanak minket.
Úgy gondolom ki is kell használni ezt a nagyon szabad állapotot, amikor az ember fiatal és még kevés dolog terheli. Valószínűleg nem véletlen, hogy ebben az életkorban születik rengeteg jelentős alkotás – a bátorság megvan, de még nem teljes a józanító kontroll.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd?

Palival először Turányi Gábornál dolgoztunk együtt, majd egy ideig külön utakon jártunk, mindenki gyűjtötte a tapasztalatokat. Néhány év múlva elkezdtünk újra együtt pályázni, ami nagyon jól működött – részt vettünk több meghívásos pályázaton, és számos a Pécsi Kulturális Fővároshoz kapcsolódó pályázaton is.
Ezek után jött egy éles munka, ami végül az irodánk megalakulásához vezetett. Valójában tehát a közös pályázásokból indult minden: jól tudtunk együtt dolgozni, ami a mai napig így van.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervezel?

Nincs bevett receptünk a tervezésre, mindig az adott feladatból indulunk ki. A folyamat nem rögtön rajzolással vagy makettezéssel kezdődik, hanem kutatással, előképek gyűjtésével, kérdezgetéssel. Első lépés mindig a probléma alapos megértése – különösen fontos számunkra az, hogy tudjuk, kinek készül a munka. Ha van rá lehetőség, a tervezés elején mini kutatást végzünk, és minél több idő jut erre, annál jobb. Ezt követően a folyamat már változó: itt nincs szigorú módszertan, minden az adott feladattól, hangulattól, helyzettől függ. Dolgozunk számítógéppel, de ugyanúgy készülnek kézi skiccek és makettek is – mindig azt használjuk, ami az adott helyzetben a legjobban segíti a tervezést.

Melyik tervedre/épületedre vagy a legbüszkébb?

Mindig az éppen aktuális munkára, hiszen amikor az ember benne van valamiben, természetes, hogy arra koncentrál és az a legfontosabb. Ami pedig már befejeződött, az számunkra tervezői oldalról lezárul.
Nincs igazán kedvenc munkám, hiszen pont ez a szakma szépsége: minden projekt egy kicsit más, mindegyik egyedi, új feladatokat és új tapasztalatokat hoz, más tanulságokat hordoz és ez folyamatosan változatos kihívásokat ad.

Hogyan kezelted azokat a terveket, amikkel kevésbé voltál elégedett?

Általában kritikus vagyok magammal szemben, ritkán vagyok teljesen elégedett a végeredménnyel. De úgy gondolom, hogy ez nem baj: pont ez a hozzáállás ösztönöz arra, hogy újra és újra megkérdőjelezzem, amit csinálunk. Bár ez néha kontraproduktív, viszont sokszor éppen ez visz előre. Fontosnak tartom, hogy az ember merjen kételkedni, hiszen ritkán van egyetlen kizárólagos jó megoldás – a legjobb válaszok pedig önkritikával és folyamatos önvizsgálattal születnek.

Volt válságkorszakod? Mikor, hogyan kezelted?

Az, hogy mit nevezünk válságnak, nézőpont kérdése. Gyakran inkább csak elakad a munka, ilyenkor próbálunk váltani, más megközelítést keresünk – ezek a helyzetek többnyire kezelhetőek. A tervezés gyakran nem egy előremutató egyenes, vannak benne kitérők, ismétlések, jobb és nehezebb pillanatok is.
Az életben és az irodai munka során is állandóan változnak a külső körülmények, amikhez így, vagy úgy alkalmazkodni kell. Manapság ez általános jelenséggé vált: egyik válságból a másikba csöppenünk.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért?

Nincs ilyen tuti recept, ami leemelhető a polcról és benne van a megoldás. Éppen ezért fontos számomra a folyamatos tájékozódás, főként építészeti, és részben művészeti területen is.

Kiemelten figyelem a hozzánk hasonló kisebb irodák munkáit, főleg a mi régiónkban, tehát a cseh, szlovén, román, szlovák, lengyel példákat. Ők gyakran hasonló cipőben járnak, mint mi. Emellett inspirálnak a francia, belga vagy az északi országok építészirodái is, ahol még a korlátozott lehetőségekből is magas színvonalú eredmények tudnak születni.

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Nem hiszem, hogy lenne kimondott kedvenc helyem. Engem leginkább az általános városi helyzetek érdekelnek – nem annyira a fő látványosságok, hanem inkább azok a mellékes helyek, ahol mégis minőségi élet van. Egyre inkább a humán, felhasználói szempontok foglalkoztatnak: mitől működik jól egy tér, hogyan alakul ki benne élet. Bárhol járok, ezeket keresem, és többnyire meg is találom őket.

Nagyon sok helyen éltél. Megfogalmazódott benned valami arról, hogy bizonyos országok vagy városok hogyan hatottak rád, akár személyesen, akár az építészeti látásmódodra?

Biztosan hatottak rám. Szerintem nagyon meghatározó az épített környezet, amiben az ember él és mozog. Talán a nyelv után a második legfontosabb tényező az ember formálódásában. Nehezen tudnám pontosan megjelölni, hogy ennek hol van a központja vagy székhelye, de hiszek abban, hogy a környezetünk folyamatosan formál minket, és mi is formáljuk azt.
Ezért gondolom, hogy az, hogy milyen helyeken éltem, mindenképpen nyomot hagyott bennem, és hatással van arra is, ahogyan az építészetről gondolkodom.

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlanál? (1-1-1-et)

Ha ajánlanom kellene valamit, zenében az Einstürzende Neubauten német zenekart említeném, akiket mostanában sokat hallgatok. Könyvben főleg történelmi vonatkozású könyvet olvasok. Szépirodalomból ami nagy hatással volt rám Kun Árpád Boldog Észak és Bodor Ádám Sinistra körzet című könyve. Filmben, ha csak egyet mondhatok, akkor Francis Ford Coppola Apokalipszis most című filmjét ajánlanám. A vers viszont nem az én világom, ott én is tanácsra szorulok.

Hogyan kapcsolódsz ki? Mi a hobbid, sportolsz?

A hobbim az utazás. De az utazás úgy értendő, hogy nekem már a belvárosban sétálás is utazás, szerintem az ember a saját közegében is tud kvázi utazni. Nagyon sokat sétálok, ha valahova mennem kell, általában gyalog megyek, mert szeretem a nem várat helyzeteket és impulzusokat. Emellett rendszeresen túrázom, gyakran hosszabb távokat is. És persze ott van a család: három gyerekem van – nem tudom, ez hobbinak számít-e, de mindenképp kitölti az időt.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut?

Biztos, hogy rengeteg ilyen van. Nem konkrétan egyetemi emlék, de ha a mestereimre gondolok – például Janáky Istvánra és Tomay Tamásra, akikhez a MOMÉ-ra jártam, nekik szinte minden mondatuk pontosan „ült”, ezeket máig gyakran szoktam idézni. Most nem is emelnék ki közülük egyet, de talán nem is szükséges.

Mondtad, hogy szakkolis voltál. Hogy látod, mennyit tett hozzá az egyetemi éveidhez?

Nagyon szerettem a szakkolit, és sokat is adott nekem. Akkoriban persze más volt a világ – kevesebb információ volt elérhető, de épp ezért nagyobb súlya is volt annak, amit megszereztünk. A szakkollégium ebben nagyon sokat segített: olyan közeg volt, ahol más nézőpontokat, gondolkodásmódokat ismerhettem meg, mint az egyetemen, és rengeteget lehetett tanulni egymástól is. Az egyetem egy nagy intézmény, ami nehezen reagál az egyéni igényekre – amivel nincs feltétlenül baj – de a szakkollégium például ezt nagyon jól kiegészítette nemcsak szakmai tudással, hanem szemlélettel és tapasztalatokkal is.

Az interjút készítették: Tóth Zsuzsanna és Suvák Bori Panna építészhallgatók.

Képjegyzék:

01 - Portré
02 - Diplomaterv
03 - Szathmáry Palotarom rekonstrukciója, Pécs, fotó Török Tamás
04 - Őrmező P+R, Budapest, fotó Török Tamás
05 - Magánrendelő terve, Budapest
06 - Iskolabővítés terve, Budapest
07 - Táj
08 - Irodafotó