Frikker Zsolt

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket?

2003-ban végeztem a Közép 2-t Karácsony Tamás, Sugár Péter, Zombor Gábor és Selényi György tankörében. Nagyon jó félév volt, megszerettem Tamás nyitottságát, így nem is volt kérdés, hogy a komplexnél és utána a diplománál is hozzá fogok jelentkezni. Később nyári gyakorlaton, aztán utána is dolgoztam nála.

A diploma előtt szükségem volt némi friss levegőre: fél évet Liechtensteinben töltöttem Erasmussal, amit arra használtam fel, hogy beutazzam Észak-Olaszországot, Svájcot és Vorarlberget. Miután hazajöttem, sokat beszélgettünk Tamással a tapasztalataimról, illetve a diplomatémáról. A helyszín a szülőfalumhoz közeli kis település, Girincs kastélyának elhagyott franciakertje lett. Az épületben egy gyermekotthon működött akkor, amely közepes és súlyos értelmi fogyatékosokkal foglalkozott. A koncepció szerint egy új otthont terveztem az egykori franciakert finom nyomaihoz illeszkedve, amelybe átkerülhetnek a gyerekek, a kastély pedig visszakapja az eredeti – kulturális – identitását.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból?

Az alapvető tárgyi, technikai tudás mellett két fontos dolgot tanultam Tamástól. Az egyik a végtelen nyitottság: az, hogy lehetetlen helyzetekbe is bele tudjunk képzelni újszerű, nem evidens megoldásokat. A másik a változtathatóság, vagyis a felismerés, hogy akár két nappal a határidő előtt is meg lehet változtatni a hónapokig finomítgatott koncepciót, ha az jobbá teszi a tervet.

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

A diploma után évekig a tanszékről leválva, a magam útján haladtam-keresgéltem, csak az utóbbi pár évben kezdtem el visszakapcsolódni az egyetemre. Aránylag sok kapcsolatom megmaradt azért – ez részben az építészettől független kérdés is: kialakulnak jó barátságok azokkal, akikkel az ember végigcsinálja a képzést, a leadásokat. Ezek egy része a mai napig megvan. Bajusz Csaba, akivel ma is makettezünk, például tankörtársam volt. Mesterekkel, tanárokkal kevésbé: Tamástól rengeteget tanultam, figyeltem, de diploma után vele nem maradtunk kapcsolatban. Amennyire lehetett, követtem, hogy miket csinál, az ő figyelmét természetesen már lekötötte az újabb generáció.

Milyen kilátásaid voltak friss diplomásként, milyennek látod a helyzetet most / a közeljövőben?

Az építészet jó indikátora a gazdaság hullámzásának; amikor én végeztem, éppen rengeteg munka volt. Már a diploma mellett is 8 órában dolgoztam – miután hazajöttem Liechtensteinből, napokon belül kaptam egy hívást, és rögtön el is kezdtem dolgozni. Ez a gyors, pörgős időszak körülbelül 2009-ig tartott, amikor hirtelen elfogytak a lehetőségek. Ez az egyetem melletti munkával együtt 4 évnyi tapasztalat nagyon hasznos volt: beleláttam, hogyan szerveződik a munka, hogyan fut több projekt párhuzamosan egy nagy irodában (a Kertész Építész Stúdióban), hogyan működik egy 30 ezer négyzetméteres irodaház. Utána viszont jött a tanácstalanság és mindenféle próbálkozás: külföld, pár hónapos beugró munkák kis irodákban, fotózás – mindennapos kérdés volt, hogy mit kezdjünk magunkkal.

A Mesteriskola is így telt el, aztán utána elindult újra az élet: lettek pályázatok, amit ki is használtunk. Imrével eredetileg egy Kertész Stúdiós munka kapcsán találkoztunk, 2011-től dolgozgattunk együtt és elkezdtünk pályázni, 2014-ban megnyertük az Újpalotai közösségi házra és a Fő tér megújítására kiírt országos tervpályázatot, amire aztán alapítottuk az irodát is.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi kör?

Imivel mindketten magányosan, „különutasként” dolgoztunk, ő eleinte kisebb házakat csinált és irodákba dolgozott be otthonról. Furcsa helyzetben találkoztunk: egy bonyolult projektben, a Fehérvári úti piac második ütemének kiviteli tervezésében vett részt otthonról, aminek én voltam a felelőse az irodában. Annak ellenére, hogy ő 4 évvel idősebb és több tapasztalata volt, nekem kellett irányítanom a munkát, miközben ő pontosan tudta önállóan is, hogy mi a feladata. Szerencsére remek párbeszéd alakult ki, jól megértjük egymást szakmai és emberi szempontból is. Jelenleg hárman vagyunk az irodában, ez kettő és hat fő között szokott mozogni.

Milyen módszerrel, eszközökkel terveztek?

Nagyon hasznosnak tartjuk a makettezést és az anyagszerű gondolkozást. Sokszor készítünk munkaközi modelleket egyszerű anyagokból, fontos, hogy rögtön lássuk fizikailag is az elképzelést. A kezdetektől fogva sokat beszélünk az anyagokról, már akkor is, amikor a terek, tömegek még csak koncepcionálisan vannak meg. Nagy rajongói vagyunk a korai 20. századi építészetnek, az ’30-astól a ’60-as évekig tartó időszak német, észak-olasz és magyar házait gyakran nézegetjük, fontos előképek. Minden feladat kapcsán áttekintjük a történeti kontextust és sokat foglalkozunk az adott hely történeti lenyomatával, miközben különösen figyelünk erre az általunk nagyra értékelt korszakra is. Végignézzük az adott funkció építészettörténetét, hogyan fejlődött a tipológiája napjainkig.

Melyik tervre/épületre vagy a legbüszkébb?

Nincs ilyen: minden munkát ugyanolyan vehemenciával végzünk. Az elmúlt 15 évben sok olyan munkát csináltunk, amiket lehet, hogy mások nem vállaltak volna el: nagyon alacsony költségvetésű, lehetetlen alapállású projekteket. Ezeket részben kényszerből is, de mindig végigküzdöttük, nem feltétlenül látható eredménnyel, de nagyon jó tapasztalatnak tartjuk. Egyikünk sem rendelkezik ilyen értelemben széles kapcsolatokkal, így minden lehetőséget megbecsültünk. Emellett pedig pályáztunk, és ennek köszönhetően tudtunk irodát alapítani, és több épületünk meg is valósult közülük. Ez vitt, visz bennünket előre. Emellett a mai napig megcsinálunk kisebb munkákat is – ez lehet, hogy kicsit hiba is, de valahol azért szeretjük is. Mindketten egyszerű, vidéki családból származunk, és az elérhető dolgok megbecsülése mélyen bennünk van. Úgy hisszük, hogy nem a pénztől lesz építészet az építészet; kevés pénzből is lehet jót csinálni, ha a hozzáállás és a kellő nyitottság megvan hozzá. Voltak ebben jó és rossz tapasztalataink, pozitív visszacsatolások is. A Chinoin sportpálya például ilyen: vesztes helyzetből, a bontási tervektől és elképzelt konténer-öltözőktől fokozatosan, lépésenként jutott el a megépült építményhez, ami nem biztos, hogy sokkal drágább lett az eredeti elképzeléstől, de a végletekig végiggondolt, minimális hulladékot termelő megoldás lett. Egy egészen más építészeti, téri minőség jött így létre.

Hogyan kezeltétek azokat a terveket, amikkel kevésbé voltatok elégedettek?

Sok olyan terv van, amit elkészítünk, de végül nem mozdul el afelé, hogy abból ház is legyen. Mindez nem azt jelenti, hogy mi nem vagyunk vele elégedettek, hanem hogy nem lesz belőle semmi, nincsen folytatása. De ettől még szeretjük őket: ha bele tudtuk rakni, amit akartunk és nem miattunk vett más irányt, akkor mindezek nem mostohagyermekek. Illetve vannak azok az esetek, ahol a ház megépült, de olyan folyamaton ment végig, amely során látjuk, miken múlt volna, hogy még jobb lehessen. Ezek tudnak fájni, de persze az idő mindent megszépít…

Volt válságkorszakod? Mikor, hogyan kezelted?

Erre azt kell mondanom, hogy még nem ért el (remélem). Szerintem az ember folyamatosan kérdőjelez meg dolgokat, folyamatosan válságban van. Mindig gondolkozom azon, hogy amit teszek és teszünk, az igaz-e, jó-e. És ez a szüntelen kérdésfeltevés az építészetben is megvan. De belső, személyes alkotói válságom, azt hiszem, még nem volt.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért?

Természetesen nagyon figyeljük, követjük, mi zajlik itthon, más irodáknál – ezt elengedhetetlennek tartjuk. Nagyon fontos, hogy az ember tisztában legyen a közegével. De a mi közegünk bizonyos limitációkkal dolgozik, nem szabad beleállni és azt mondani, hogy csak ezt a közeget figyeljük, mert mi itt vagyunk. Ez egyből lehatárolna minket. Figyeljük, milyen mozgások, tendenciák alakulnak külföldön, hol, milyen válaszok születnek. Az építészeti térfelfogástól kezdve a legösszetetteb, legextrémebb épületszerkezetig mindent nézegetünk. Elég sok időt szánunk – talán nem is tudatosan, hanem magunkból fakadóan – egy-egy, a honlapokon, hírekben megjelent házra. Ahhoz, hogy részletekbe menően megértsük a hátterét, néha könnyen elmegy fél nap egy Afasia-posztra, körberepüljük Google Mapsen, stb.

Ezt a kérdéskört a képzőművészetek fele is kitágíthatjuk. Szerintem, mint minden alkotó ember, érzékenyen nézünk minden ilyen szakterületre. Kapcsolatunk van az Artus Stúdió több festőjével, figyeljük őket, elmegyünk a kiállításaikra, aztán ha a helyzet hozza, bevonjuk őket. Imi és én is picit különböző helyeken tapogatózunk, de van egyfajta közös bázis. Az első nyertes pályázat után elhatároztuk, hogy minden munkánál áldozunk valamit képzőművészetre. Az első munkánál elmentünk Váli Dezső festőművészhez – szuper inspiráció –, majd vásároltunk tőle képeket. Az elhatározás több-kevesebb sikerrel még működik, Imi talán túlzásba esett, én pedig kicsit elmaradoztam, de a kapcsolat megmaradt.

Milyen a kapcsolatod az építészeti fotózással? Milyen indíttatásból kezdtél el fényképezni?

Körülbelül 17 éves koromban ismerkedtem meg egy nagyon jó tanár, fotóművész barátommal, aki nagy hatással volt rám. Nemcsak fotográfiáról – itt filmes fotográfiára gondolok – beszéltünk és beszélgetünk mai napig, hanem filmekről, zenéről, kultúráról. Ő indított el ezen az úton. Később az egyetem után MOMÉ-s – akkor még iparművészetis – tanárok (Gulyás Miklós, Gőbölyös Luca, Pfisztner Gábor) által vezetett alapítványi iskolába jártam egy kicsit, ahol műteremvilágítástól a szociofotóig mindennel foglalkoztunk.

Az építészeti fotózást inkább kicsit a kényszer szülte. A válság idején anyagi hátteret keresve kezdtem el átfordítani ezt a képességet, életvitelszerűen felhasználni a tudást, de ez nem volt több, mint az építészet dokumentálása. Viszont a fotográfia a mai napig nagy szerelem. Több filmes kamerám is van, a hűtőben ott sorakoznak a filmtekercsek, amikor időm engedi, befűzöm. A középformátumú, nagyformátumú film mindig lenyűgöz.

Milyen filmet, zenét, könyvet ajánlanál?

A Before The Rain-t, 1994-es macedón filmet a jugoszláv háborúról; Nik Bärtsch, svájci zongorista repetitív zenéjét; és Jose Saramago Vakságát. Szakmai könyvként pedig Merényi Ferenc: A magyar építészet 1867-1967 című könyvét mindig jó lapozgatni.

A középiskolai éveim alatt (’90-es évek vége), amikor az ember talán a legfogékonyabb, sok fontos paradigmaváltó film jött létre. Azok nagy hatással voltak rám, akkor valami új hangot ütöttek meg (Született gyilkosok, Ponyvaregény, Trainspotting).

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Vidékről kerültem fel Budapestre, a nagyvárost nekem a mai napig a Wälder Gyula által tervezett Madách téri téglaépület testesíti meg, nemcsak építészeti értelemben, hanem amit közvetít, amilyen atmoszférát megteremt.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut?

Egyfajta szimbólumként rögzültek be Tamásnak bizonyos konzultáción elhangzó ötletei. Tamás gyakran rébuszokban beszélt, a képi hasonlatai nem konkrét megoldást jelentettek az adott problémára, hanem sokkal inkább a gondolkodásmódot segítették. Ezek emlékeztetnek arra, hogyha valami standard felé megyek, nézzem meg, mi lehet a problémának a teljesen kifacsart, alternatív megoldása.

Az interjút készítették: Érsek Máté és Tóth Dóra építészhallgatók

Képjegyzék:

01 portré, fotó: Glázer Attila

02 diploma makett

03 Semmelweis Egyetem 2023, fotó: Danyi Balázs

04 Sanofi- Chinoin vállalati sportpálya

05 Urbán ház átalakítása, Etyek

06 talált csarnok Nagyacsádon, 6x7 negatív

07 irodafotó