Helmle Csaba

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a Középtanszéket?

A komplexen dőlt el. Cságoly Ferenchez szerettem volna kerülni, aki a Középtanszéken tanított. Utána már automatikusan mentünk tovább a diplomára.

A diplomafélévre – ami végül egy év lett – már előre készültem lélekben. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó olyan lehetőség, amikor hosszú ideig zavartalanul elmerülhetek az alkotásban. Szerencsés helyzetben voltam, rászánhattam két félévet. Kortárs Zenei Központot terveztem a Kinizsi utcában a volt Blue Box mozi helyére. Szerettem a zenét, a kortárs komoly zene éppen nagyon érdekelt. Ligeti, Xenakis, Penderecki, és a többiek. Izgalmas kaland volt a zene ismeretlenbe vesző vizein, ezzel párhuzamosan próbáltam navigálni az építészeti alkotásban is. Sok zene, alkotás, szerkesztés, elmélyülés - klassz év volt.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból?

Úgy alakult, hogy édesapám irányította a családi és baráti kalákák építkezéseit, ezeken már gyerekként is ott voltam, gyakran segítettem neki. Emiatt egészen hamar lehetőségem volt kapcsolatba kerülni építőanyagokkal, saját kezűleg építeni. A gimnázium végéig ez a gyakorlati tapasztalat teljesen külön szálon futott a tanulmányaimtól. Az egyetemen az első érdekes élmény az volt, hogy amit ábrázolón-, statikán-, épszerken tanultunk, az nem csak elmélet, hanem a valóságban is tényleg úgy van. Érdekes volt tapasztalni, hogy a kétkezi valóság direkt kapcsolatba tud kerülni az elméleti tudással.

A legfontosabbak természetesen a tervezési tárgyak voltak. De hogy ez hogyan épült belém, azt nem tudnám elmondani.

Fontos volt az építészettörténet is. Persze én is firtattam a rengeteg adat-, vagy a száz alaprajzos szigorlat értelmét. Utólag azért úgy látom, hogy talán ez is kellett ahhoz, hogy kialakuljon egy ösztönös tájékozódási képesség az építészet időbeli kontextusában. Ez a gyakorlatban is nagyon fontos nekünk. Bármit tervezünk, így vagy úgy, de mindig viszonyítjuk és pozícionáljuk magunkat az építészet időbeli szövetében.

Mennyi személyes kapcsolatod maradt meg az egyetemi évekből?

Kevés. Ennek az az oka, hogy az Építészkar után festészetet kezdtem tanulni a Pécsi Egyetem Művészeti Karán. Így néhány évi kitérő után - amikor rájöttem, hogy mégsem festő, hanem építész szeretnék lenni – késleltetéssel, Pécsen kezdtem el a szakmát gyakorolni. Ott alakultak ki először kapcsolataim. Pécsről kezdtem el Mesteriskolára járni. Majd később - már Vácról - a DLA-iskolába. Úgyhogy a kapcsolatok kialakultak, de nem közvetlenül az egyetemi évekből.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában?

Fontos szerepet játszott a DLA-s visszatérésem idejéből. Itt, a doktori iskolában találkoztam Báger Andrással, akivel megalapítottuk közös cégünket, a BAHCS művek Kft.-t.

Hogyan telt az első éved az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

Az Építészkar utáni első éveim egyúttal a Művészeti Karon töltött éveim is voltak, tehát ezt az időt elsősorban művészeti tanulmányokkal, festéssel töltöttem. De ebből az időből is van egy meghatározó építészeti élményem: Hogy ne albérletre költsük a pénzünket, vásároltunk egy régi présházat a pécsi Jakabhegy oldalában, amit feleségemmel – akkor még barátnőmmel – a romjaiból felújítottunk magunknak. Ez volt az első olyan komoly élményem, hogy felelőse lettem egy háznak, egy teleknek, egy helynek.

Időközben megérett bennem, hogy mégis építész szeretnék lenni.

A festő szak és az építkezés mellett arra volt lehetőségem, hogy saját időbeosztással, egyéni vállalkozóként kezdjek dolgozni. Bachman Zoltántól kaptam apró feladatokat, családi ház bővítéseket, átalakításokat. Építészeti értelemben nem voltak kifejezetten érdekesek, viszont azonnal bele voltam vetve a mélyvízbe. Felelősséget kellett vállalnom tervekért, folyamatokért, határidőkért. Tervtanácson kellett védenem például, nulla tapasztalattal.

Kétségkívül hasznos volt ez az időszak, de egyértelművé vált, hogy mesterre van szükségem. Hálás vagyok, hogy Getto Tamás fogadott az irodájában, az irányítása alatt dolgoztam 2 és fél évig. Számomra itt kezdődött el az építész szakma. Az egyetemi mestereim mellett tőle tanultam a legtöbbet.

Inkább kisebb vagy nagyobb léptékben szeretsz tervezni?

Minden léptéket szeretek. A kisebb lépték – akár egy családi ház, vagy még kisebb, például egy ivókút – egy személyes történet, aminek minden szegletét ismerheti az ember. Ugyanakkor ezeket a munkákat cégként nehéz jövedelmezően csinálni. A nagy házak látványosabbak, üzleti szempontból is egyértelműen előnyösebbek. Viszont ezek kevésbé személyes projektek. Ilyenkor más a feladatunk, tervező csapatot irányítunk, döntéseket hozunk – mások helyett is – nagy mennyiségben.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd?

A közös cégünk a Szegedi Agora pályázat megnyerésével indult. Dilemma elé kerültünk, hogy bevigyük a munkát egy irodába vagy önállóan próbálkozzunk meg vele. Az utóbbi mellett döntöttünk, megalapítottuk a BAHCS-ot. Ebben a munkában az akkori legközelebbi ismerőseink segítettek: Antal Gabi, Turai Balázs, Báger Nóri, Tóth Tamás.

Azóta sokan megfordultak nálunk. Későbbi munkatársainkat mi is úgy kerestük, mint mások: interjú, próbaidő, közös munka. A mostani csapat szerencsére jóideje együtt van, kicsi, de összeszokott-, ütőképes iroda vagyunk.

Milyen módszerekkel/eszközökkel tervezel?

Nagyjából az enyém volt az utolsó generáció, aki még kézzel kezdett el egyetem után dolgozni. Hamar-, pár év után jött nekem is az ArchiCad. Az irodában most is ott van mindenki asztalán a skiccpausz, de egyre ritkábban használjuk. Mindemellett én azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy a tanulásnak kell legyen néhány olyan éve, amikor kézzel szerkesztünk. A lépték tudat, az arány tudat, az egész és a részletek viszonya, az ábrázolás jelentésének, érthetőségének felelőssége szerintem sokkal magától értetődőbben alakul így ki, mint egy olyan eszközzel, amin a végtelen távol és a végtelen közel között szabadon zoomolhatunk.

A makettezés is nagyon fontos, korábban kisebb munkáinkhoz is készültek, ma már inkább csak a pályázatokhoz születnek makettek.  Ennyit az eszközökről.

A módszerem közül egyről beszélnék, ami kapcsolatba hozható azzal, hogy festő akartam lenni. Szeretem a világot úgy tanulmányozni, hogy a nagy felől indulok el a részletek felé. Nem a hegyes ceruzával dolgozó grafikus módszerével, nem a részletekből építem fel az egészet, hanem annak a festőnek a módszerével, aki előszőr egy nagy ecsettel rak fel a vászonra 3-4 nagy foltot. Ez a 3-4 nagy folt később, az egyre kisebb ecseteket használó részletezés során el fog tűnni, mégis lényegében határozza meg a képet. Éppen ezért ez a néhány kezdeti folt, annak néhány tulajdonsága (festmény esetén tónusa, árnyalata, mérete, alakja) nagy körültekintést igényel.

A tervezés során is nagyon sok időt töltök az előkészületekkel. Aktív módszerekkel – tehát nem csak amúgy merengve – megismerem a helyszínt, a tervezési feladatot, arra a bizonyos projektre vonatkozó építészeti szándékaimat, jogszabályi környezetet. Addig szűkítem a kiinduló szempontokat, amíg a legfontosabb 3-4 szempontig el nem jutok. Az aktív megismerés közben persze a kevésbé jelentősek is elraktározódnak, de ezek részletekbe menő átgondolását a kezdeti alapvetések meghatározásakor tudatosan kerülöm. Akkor kezdek neki a munkának, amikor úgy látom, a legfontosabb dolgok – a nagy foltok – a helyükön vannak. Ez kívülről úgy nézhet ki, mintha sokáig nem csinálnék semmit, mintha nem lennének ötleteim. Viszont, ha jó alapokról indul a munka, akkor hamar azt érezhetem, hogy önmagát rajzolja a terv. 

Inkább érzésekből, benyomásokból tervezel vagy elemzős típus vagy?

Erről a kérdésről eszembe jut Balázs Mihály, akitől azt hallottam egyszer, hogy az is egyfajta elemzés, hogy húzunk egy vonalat, ránézünk és eldöntjük, hogy az jó-e, érdemes-e folytatni, vagy összegyűrjük és megy a szemeteskosárba. Nyilván ez másfajta elemzés, mint amikor diagramokat, táblázatokat készítünk. Nem tudom, hová helyezném magamat ezen a skálán. Szoktunk objektíven is, és szubjektíven is elemezni. Sokféle módszerrel-, habitussal megpróbálhatjuk közelíteni az építészeti igazságot.

Én azt gondolom, hogy fontosabb kérdés az, hogy a saját akaratomat erőltetem rá a megrendelőre és a projektre, vagy inkább kinyitom a tudatomat vagy az érzékszerveimet, és az adottságokból, az igényekből, a lehetőségekből vezetem le tervet.

Melyik épületedre/tervedre vagy a legbüszkébb?

A két nagy épületünkre, a szegedi Agorára és a nyíregyházi hotelre büszke vagyok. Mindkettőt országos pályázaton nyertük, komoly zsűri mellett. Rövid idő alatt kellett utána megtervezni, sikeresen vettük az akadályt, mindkettő megépült az előre meghatározott költségkeretből.

A munkáinkról beszélve nem feltétlenül a büszkeség a legpozitívabb érzés. Ennél számomra sokkal lényegesebb az, amikor úgy érzem, jó a dolgok együtt állása. Vannak olyan időszakok, amikor a körülmények nagyon jól fókuszálnak. Ilyen időszaknak az eredménye az egyik kedvenc épületem, egy kismarosi családi ház. Ezt a válság miatti leállás után terveztem: ki voltam éhezve az alkotásra, a leállás során volt időm gondolkodni, érlelni magamban építészeti gondolatokat. Személyes volt a történet, nem volt más feladatom, egymagam teljesen rá tudtam fókuszálni, a megrendelőkkel, kivitelezőkkel is nagyon jó volt a kapcsolat.

Hogyan kezelted azokat a terveket, amikkel kevésbé voltál elégedett?

Ilyen tervre nem emlékszem. Valahogyan mindig tudtam kapcsolódni az aktuális munkához. Hosszú átfutással, sokáig dolgozunk egy-egy feladaton, nem daráljuk a munkákat. Minden háznak voltak részei, amiket nehezebben oldottunk meg, és lehet, hogy nem is sikerült minden tökéletesen, de szeretjük a projektjeinket.

Volt válságkorszakod? Mikor, hogyan kezelted?

Attól függ honnan nézzük. Akár azt is mondhatnám, hogy folyamatos válságkorszakom van, közben komoly erőfeszítésekkel-, szívós munkával mégis születnek jó dolgok. És lehet úgy is nézni, hogy az élet egy sikertörténet, csak vannak benne nehézségek.

A cégünk 15 éve alatt nem emlékszem olyan időszakra, ami valamilyen szempontból ne lett volna nagyon nehéz és egyúttal nagyon szép is.

Szembe kell nézni a problémákkal, őszintén kimondani azt, ami a legnehezebb. Fontos, hogy a legnehezebbet soha ne elkerülni, hanem megoldani akarjuk. Van amikor ez természetes, ha például megvágjuk a kezünket, a sebet kitisztítjuk-, leápoljuk-, bekötözzük, gondoskodunk róla, és meggyógyul. Ugyanez a helyzet az építészeti problémákkal is. És persze az élet egyéb problémáival is.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért?

Magamra és az irodánkra sem jellemző, hogy bújnánk a folyóiratokat, nem előkép tanulmánnyal megyünk neki a munkáknak. Megpróbáljuk megkeresni a dolgok gyökerét, kifelé inkább támogatásért tekintgetünk, nem pedig inspirációért. De természetesen az egyetemi mesterek munkái-, tanításai nagyon beépültek: Kaszás Károly, Masznyik Csaba, Cságoly Ferenc, a Mesteriskolából Tomay Tamás, a Zsuffa és Kalmár iroda. Getto Tamás, számomra az ő munkássága a legfontosabb. Külföldiek közül Kahn időről időre előkerül, illetve Chipperfield, Bevk Perović, Siza. Ezenkívül mindig vannak az aktuális munkánkhoz, érdeklődésünkhöz kapcsolódó kitekintéseink is.

Mi számodra legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Nagyon szeretek egyedül lenni a gondolataimmal, emiatt a természet, az erdő nekem nagyon fontos. Emellett szeretem azokat a helyeket, ahol én vagyok a szemlélő és körülöttem nagy a dinamika, a nyüzsgés. Itt Vácon kedvenc helyem a komp környéke. Számomra itt tapintható ki a városi élet leghitelesebben. A kis büfében összefutnak a reggel munkába tartó emberek, amig várnak a kompra megisznak egy kávét, dumálnak egy jót. Napközben a kerékpárosoké, sportolóké vagy városban lézengőké a terep. Este pedig megint másfajta élet zajlik. Nagyon kontrasztos, sűrű hely. Egymásra támaszkodva, egyszerre van jelen a belvárosi élet és a Duna csendes, nyugodt, ünnepélyes vízfelülete, vele szemben pedig a sziget, a természeti környezettel.

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlanál?

A zene nagyon fontos nekem. Általános iskolás korom óta szeretem Bach-ot, őt bármikor, bármilyen körülmények között hallgatnám. Jelenleg nagy kedvencem Ketil Bjornstad norvég zongorista, de valószínűleg három hét múlva már mást mondanék. Könyvből Szentkirályi Zoltánt ajánlanám, szerintem az építészettörténet könyveinek ott kell lenniük minden építész polcán. Filmet nagyon ritkán nézek, de nemrég láttam a „Tökéletes napok”-at, ami nagyon megfogott.

Hogyan kapcsolódsz ki?

A munka mellett szerencsére sokat vagyok három gyermekemmel, ami nagy öröm. Elég feszes az életvitelem. Az élet inkább arra tanított meg, hogy a feladataimból is töltekezzek, vagy közben meg tudja torpanni néhány percre. Meglássam az apró örömöket, apró hétköznapi szépségeket, ezekből merítsek. Azért van egy szenvedélyem, a futás. Sajnos ritkán van rá lehetőségem, de talán még éppen rendszeresnek mondható a gyakoriság.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut?

A Középtanszékről? Mai napig meghatározóak a komplex és diploma konzultációk Cságoly Ferenccel. Konkrét mondatokat is fel tudnék talán idézni, de a lefontosabb az a megközelítés, előadásmód, ami az élet és az építészet nagy kérdéseit rendre párhuzamba állítja. Az építészet éppen ezért kimeríthetetlenül izgalmas téma, mert általa - is – a minket körülvevő világot ismerhetjük és élhetjük meg.

Az interjút készítette: Szilágyi Dorka építészhallgató

Képjegyzék:

01 Portré

02 Egyetemi komplex terv

03 Szegedi Agóra

04 Kismaros, Á ház makettje

05 Hotel Sóstó makettje

06 Kun-rét, Börzsöny

07 Iroda