Kenéz Gergely

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket?

A diplomára kifejezetten jó dinamikájú időszakként emlékszem vissza. Karácsony Tamásnál diplomáztam, és mivel korábban nála végeztem a Komplex Tervezés 1-et és 2-t is, elég egyértelműnek tűnt, hogy vele szeretném folytatni. Már a Komplex tárgyak során is jó beszélgetések alakultak ki köztünk – inspiráló konzulens volt, akitől valóban jó volt tanulni. Számomra elsősorban ez a személyes kapcsolat volt meghatározó.

Az egyetemi éveim alatt már projektalapon dolgoztam az Építész Stúdióban, így ez a kettősség – az oktatás és a gyakorlati munka – jól kiegészítette egymást. A Stúdió Cságoly Ferenc révén szorosan kötődik a Középülettervezési Tanszékhez, így itt is sokat kaptam abból a szemléletből, amit a Tanszék képvisel. Kezdetben több irány is érdekelt: készítettem Tanszéki tervet ipari és lakóépület-tervezési témákban is. Jó volt megtapasztalni, hogy különböző területeket is kipróbálhattam anélkül, hogy korán elköteleződtem volna. Végül mégis a Középtanszékhez tértem vissza, és amikor Tamás fogadni tudott, természetes döntés volt mellette maradni a diplomához.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálnál másképpen?

Szerintem az egyik legfontosabb dolog, amit az egyetemen meg lehet tanulni, az a priorizálás. Rengeteg különböző tudásanyag és megközelítés ér bennünket, de előbb-utóbb muszáj eldönteni, mire szeretnénk igazán fókuszálni – ez a fajta hozzáállás később is rendkívül hasznosnak bizonyul.

Nálam viszonylag hosszúra nyúltak az egyetemi évek, ugyanakkor – ahogy már említettem – közben dolgoztam az Építész Stúdióban is. Ez a párhuzam egy nagyon hasznos kettősséget hozott az életembe. Egyrészt megtapasztalhattam az egyetem lassabb, elmélyültebb gondolkodási ritmusát, másrészt ott volt mellette a Stúdió gyakorlatorientáltabb, gyorsabb, sokkal életszerűbb működése. A két világ jól kiegészítette egymást, és számomra ebben a közegben tisztult le igazán, hogy a tervezés az, ami igazán érdekel, és amin belül szeretnék maradni.

Ez természetesen azzal is járt, hogy más irányokkal kevésbé foglalkoztam – ugyanakkor az egyetemen, és később a szakmában sem lehet mindent elkerülni. Meg kell tanulni együttműködni más szakágakkal, és megérteni, mi az az alaptudás és szemlélet, ami szükséges ahhoz, hogy valódi párbeszéd alakulhasson ki. Lehet, hogy nem minden tanult ismeret jelenik meg a napi munkában, de az a fajta nyitottság és közös alap, amit az egyetemi évek alatt kialakítunk, hatalmas segítséget jelent.

Ami talán a legnehezebben tanulható meg az egyetemen, az a megbízókkal való kommunikáció – mert ezt a helyzetet az oktatás keretein belül ritkán lehet igazán jól szimulálni.

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

Volt egy baráti társaság, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, rendszeresen összejárunk. Természetesen az évek során ez a kör valamelyest szűkült – első évben még mindenki ismer mindenkit, mindenki tudja, ki kicsoda, és van egy nagy összetartás, később ez fokozatosan alakul át, de nálunk szerencsére kialakult egy szűkebb kör, ami azóta is megmaradt.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában?

Úgy gondolom, hogy a tanszék elsősorban közvetett módon játszott szerepet a szakmai utam alakulásában, ugyanakkor nagyon sokat hozzátett – főként a tapasztalatokon keresztül. A legközvetlenebb kapcsolatom Karácsony Tamáshoz fűződött: vele már a diplomatervezés során kialakult egy inspiráló, tartalmas párbeszéd. A diplomamunkával párhuzamosan közösen indultunk egy ötletpályázaton, majd később egy tervpályázaton is, így ez a szakmai kapcsolat a diploma után is tovább folytatódott. Számomra ez izgalmas kiegészítése volt az egyetemi munkának, amely már túlnyúlt az oktatás keretein is.

A másik, közvetettebb szál az Építész Stúdióhoz kötődik, ahol jelenleg is dolgozom. Az iroda egyik alapítója Cságoly Ferenc, aki hosszú éveken át meghatározó alakja volt a Középtanszéknek. Rajta kívül is sok vezető tervezőnk és kollégánk kötődik erősen a tanszékhez – többen ott végeztek és oktatnak is. Tőlük rengeteget tanultam, ez a közeg pedig alapvetően formálta a szakmai szemléletemet.

Milyen órák, illetve egyetemen kívüli tevékenységek segítették a szakmai fejlődésedet az egyetemi évek alatt?

A legmeghatározóbb számomra egyértelműen a munkatapasztalat volt, amit még az egyetem alatt szereztem az Építész Stúdióban. Eleinte egy barátommal közösen látványtervezéssel kezdtünk, aztán ebből nőtte ki magát egy szorosabb együttműködés, közös pályázatokkal – például a Széll Kálmán tér terve, amit sikerült is végigvinnünk. Ez az egész még az egyetem legelején indult: első vagy második év végén kitaláltuk néhány évfolyamtársammal, hogy jó lenne párhuzamosan az egyetem mellett pályázatokon is elindulni. Azt javasoltuk, hogy ne csak szűk körben dolgozzunk, hanem több, 3-4 fős csapat alakuljon, és ugyanazokon a pályázatokon induljunk – úgy, hogy közben egymással is konzultálunk.

Ez a kísérlet nem tartott nagyon sokáig, összesen talán két pályázatot csináltunk végig így, de közben gyakran összeültünk, megnéztük egymás terveit, próbáltunk konstruktív kritikát megfogalmazni. Így elég hamar elkezdtük megtapasztalni, hogyan is működik az építészeti pályázás – és ami különösen hasznos volt: meg kellett tanulnunk látványtervezni is. Akkoriban ez még technikailag jóval bonyolultabb és lassabb folyamat volt, mint manapság, de nagyon sokat tanultunk belőle.

Egy másik meghatározó élmény Cságoly Ferenc előadásaihoz kötődik. Emlékszem, az egyik pályázathoz külön megkértük, hogy tartson nekünk egy tematikus előadást, ha van kedve – és zseniális volt. Tele volt inspiráló példákkal, amikről mi még nem is tudtuk, hogy léteznek, vagy hogy hol kellene keresnünk őket. Ez az egész közeg, a közös tanulás, a kísérletezés, a munka és az inspiráló előadások együttesen nagyon erős alapot adtak a későbbi szakmai fejlődésemhez.

Hogyan telt az első éved az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

Az egyetem utáni első évben nálam nem történt éles váltás – gyakorlatilag ott folytattam, ahol korábban abbahagytam: az Építész Stúdióban. Ami igazán változott, az az, hogy megszűnt az egyetem melletti kettős terhelés, így sokkal nagyobb fókuszt tudtam adni a munkának. Ez egyrészt szabadságérzetet hozott, másrészt hiányozni kezdett valami kiegészítő pólus az életemből. Talán ezért is voltak még kisebb visszanyúlások, mint például a Karácsony Tamással közösen készített pályázat. Ezek a próbálkozások mintha meghosszabbították volna az egyetemi évek szellemiségét. Összességében azonban nem egy drasztikus törés vagy újrakezdés történt, inkább egy természetes átmenet a munka világába.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd?

Ez viszonylag organikusan alakult, hiszen egy kisebb, 10–12 fős közösségben dolgozunk, ahol a csapatmunka alapvetés. A stúdión belül tudatosan figyelünk arra, hogy ne alakuljanak ki állandó műhelyek vagy fix csapatok – minden projektre új csoport szerveződik. Így mindenkinek lehetősége nyílik különböző kollégákkal együtt dolgozni, ami állandó frissességet ad a munkának. Ritka, hogy pontosan ugyanaz a felállás ismétlődik, mindig van valamilyen új kombináció.

Számomra az egyik legszorosabb munkakapcsolat Fialovszky Tamással alakult ki – sokat dolgozunk együtt. Ez főként annak köszönhető, hogy gyakran maradtunk bent hosszabban az irodában, és ezek a hosszú esti munkák, pályázati beszélgetések alakították ki a közös gondolkodást. Ugyanakkor ez csak egy finom árnyalat: az egész csapatban erős a szakmai együttműködés, és aki itt dolgozik, azzal ez a közös munka magától értetődően alakul ki.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervezel?

Bár a makettezés, manuális gondolkodás sokat tud hozzátenni a tervezéshez – időről időre mi is élünk vele – a kezdeti kutatási fázis után alapvetően a 3D modellezéshez és a virtuális térben való közös munkához szoktunk hozzá. Az Archicad-ben végzett csapatmunka vált a legjellemzőbb módszerünkké: egyszerre többen dolgozunk ugyanazon a modellen, egy közös virtuális térben. Ez nagy segítséget jelent az arányok és méretek pontos érzékelésében, különösen nagyobb léptékű projektek esetén, ahol gyors döntésekre van szükség – nemcsak elvekről, hanem konkrét méretekről is.

Ugyanakkor törekszünk az egyensúlyra a technikai precizitás és a szabadabb gondolkodás között. Nagyobb munkáknál rendszeresen tartunk workshopokat, közösen skiccelünk. Ilyen volt például a Közlekedési Múzeum pályázata, ahol egy lett kiállítástervező csapattal dolgoztunk együtt. Ők egyszerű, de izgalmas kooperatív módszereket hoztak be – például, hogy mindenki rajzol egy lapra, majd továbbadja, a következő pedig reagál az előző gondolatára; vagy hogy közösen rajzolunk egy nagy térképre. Ezek segítenek abban, hogy a gondolkodásunk ne szóródjon szét, hanem közös irányba rendeződjön.

A makettezés elsősorban akkor kerül elő, ha kötelező beadandó elem, például pályázat esetén – ilyenkor gyakran 3D nyomtatóval készítjük el a végleges modellt. Ez mindig külön élmény, mert egy fizikai tárgy egészen másként mutatja meg az arányokat, mint egy képernyő. Gyakran ekkor válnak láthatóvá olyan finom részletek, amelyek korábban nem tűntek fel. Ezért is igyekszünk kiegyensúlyozni a módszereket: a fizikai és a digitális tervezés egyaránt jelen legyen a munkánkban.

Melyik tervedre/épületedre vagy a legbüszkébb?

Nem szoktam rangsorolni a terveket – számomra a legfontosabb, hogy minden új feladat valami újat vagy frissességet hoz, ami inspirál, és segít abban, hogy a következő munka még izgalmasabb legyen. Az egész egy folyamat: ahogy a tervek alakulnak, úgy formálódik a gondolkodás is. Inkább a tervezés során megélt tanulás és felfedezés az, amit igazán izgalmasnak tartok, nem feltétlenül egy-egy konkrét terv.

Persze a megépült munkáknak mindig különlegesebb helyük van – kevés jobb érzés van annál, mint amikor az anyagokat a valóságban, a helyszínen látjuk viszont. Az anyaghasználat és annak minősége nálunk kiemelten fontos, és amikor művezetés során ott vagyunk az építkezésen, találkozunk az építőkkel és a használókkal, az teljesen más élményt ad. A terv nem mindig tudja előre visszaadni, mi történik ilyenkor: a ház életre kel, elkezd működni, birtokba veszik, és valahogy magába fogadja a környezetét is. Ez nagyon szép folyamat.

Ebben az értelemben a lépték nem meghatározó. Egy családi ház éppúgy lehet értékes számomra, mint egy sportcsarnok vagy a Széll Kálmán tér. Minden munkában van valami, ami különösen izgalmas: hol a megrendelővel való kapcsolat, hol a közvetlen együttműködés az építtetőkkel – mindig máshol rejlik a lényeg.

Hogyan kezelted azokat a terveket, amikkel kevésbé voltál elégedett?

A munkák között mindig van különbség: van, amikor jól alakul a dinamika, a gondolatok erősítik egymást, és van, amikor nehezebben halad a folyamat. Nagyon sok múlik a megbízó személyén és a vele való kommunikáción. Ha sikerül megtalálni a közös hangot – vagy legalább olyan kritikákat kapunk, amelyek minket is előrébb visznek –, akkor igazán jó dolgok születhetnek, de amikor feszültségek alakulnak ki, az egy nehezebb helyzet, ugyanakkor ezekből is sokat tanulunk, főleg csapatként.

Ez a fajta tanulás – a megbízókkal való együttműködés, kommunikáció – olyasmi, amit az egyetemen nehéz elsajátítani. Nemcsak kommunikációs készségekről van szó, hanem arról a nyitottságról, ami mindkét fél részéről szükséges. Ha mi, tervezők, nyitottak vagyunk arra, amit a megbízó hoz, és ő is fogékony a mi gondolatainkra, akkor ez a párbeszéd a terv javát szolgálja.

Volt válságkorszakod? Mikor, hogyan kezelted?

A válsághelyzetek, amikor elérkeznek, sokszor egy-egy pontszerű eseményre redukálhatók. Ilyenkor kétféleképpen reagálhatunk: vagy befeszülünk, és azon rágódunk, miért nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan elterveztük, vagy hátralépünk, és azt mondjuk: rendben, itt egy új probléma, amit meg kell oldani. Hogyan lehetne most még jobbá tenni a tervet, mint amilyen korábban volt?

Volt, hogy egy-egy krízis inkább feszültséget okozott, és nehezen tudtunk továbblépni. Ilyenkor gyakoriak voltak a viták a megbízóval: mi így akartuk, ők úgy – és ilyen helyzetekben nehéz előrehaladni valódi kompromisszumok nélkül. A legnehezebb talán nem is maga a kompromisszum, hanem az az érzés, ami utána megmarad: hogy „de máshogy is lehetett volna”.

Ugyanakkor akadtak olyan helyzetek is, amikor sikerült a nehézségeket átfordítani, és végül ezek tették jobbá a tervet. Ilyenkor igazán jó érzés visszanézni a folyamatra, mert látszik, hogyan lett az akadályból előny.

Szerencsére a munkákra összeálló csapatok változása és az új impulzusok sokat segítenek ezeken a megtorpanásokon túllendülni. A gyakornokok, akik friss szemlélettel és ötletekkel érkeznek is mindig új lendületet hoznak. Ez az egyik legnagyobb előnye a csapatmunkának: többféle nézőpont és az a háttér, ahol a tagok támogatják egymást a nehezebb időszakokban is. 

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért?

Itthon például Máté Tamás és Vass-Eysen Áron munkássága inspirál, akik a BIVAK studio alapítói. Ők teljesen más módszerekkel dolgoznak, mint mi – manuálisabb szemlélettel, széles léptékekben –, és épp ez a különbség az, ami gondolatébresztő számomra. Szeretem követni az olyan megközelítéseket, amik eltérnek a saját gyakorlatomtól, mert ezek segítenek új nézőpontokat kialakítani. Fontos számomra az is, hogy képben legyek a hazai szakmai közeggel, figyelem, milyen új munkák születnek, mert mindig lehet belőlük tanulni.

Külföldön mostanában főleg a cseh és szlovák építészeti irányokkal foglalkozunk, mivel több pályázatunk is kötődik ezekhez az országokhoz. A szlovák Kilo / Honč például kifejezetten izgalmas számomra – nyers, sallangmentes megoldásaik, kis léptékű, személyesebb munkáik nagy hatással tudnak lenni. Hasonlóan érdekes számomra a francia BAST iroda, akik nagyon őszinte, szerkezetileg tiszta épületeket terveznek. De a legizgalmasabb sokszor nem egy-egy névhez, hanem kisebb régiókhoz vagy műhelyekhez kötődik: olyan irodákhoz, akik kevés, de karakteres munkát visznek végig, akár Közép-Európában, akár Ausztráliában. Ezek a kis műhelyek gyakran sokkal szabadabban és friss szemlélettel dolgoznak.

Van kedvenc épületed?

Az egyetemen a legmeghatározóbb alkotás számomra Peter Zumthor Bruder Klaus kápolnája volt. Az építési folyamat, amikor a fatörzsekből bennmaradó zsaluzatot kiégették, és maga az elkészült tér is nagyon inspiráló volt. Az egyetem alatt többször visszanyúltam hozzá inspirációként, és később személyesen is meglátogattam. Ma már a szélesebb építészeti közegben, amit az évek során megismertem, nem emelkedik ki annyira, de sokáig nagyon meghatározó volt.

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Számomra a legérdekesebb helyek nem feltétlenül tartoznak egy adott kategóriába – sokkal inkább azok, amelyek kiszakítanak a napi rutinból, a városi környezetből. Mivel az irodánk a város közepén van, ezért különösen frissítő élményt nyújt minden kirándulás, minden természetben töltött idő.

Nem tudnék kiemelni egyetlen konkrét helyet, mert minden új helyszín más élményt ad. Legyen az egy cseh pályázatnak a helyszíne, szlovén hegyvidék, a Balaton környéke, egy dombvidék vagy folyópart – mindegyik új nézőpontot kínál, ami inspirál az alkotásban. A változatosság az, ami megmozgat, ezért számomra az a legizgalmasabb, amikor új környezeteket fedezhetek fel – közel vagy távol –, és mindig találok bennük valami olyan, visszatérő motívumot, ami segít friss szemmel nézni a világot.

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlanál?

Nehéz számomra zenét ajánlani, mert gyakran úgy érzem, le vagyok maradva az új dolgokkal, és sokszor én is másoktól kérek ajánlásokat. A Spotify egyébként is hajlamos egy „dobozba” zárni a hallgatói élményt – nehéz belőle kilépni.

Mostanában viszont újra felfedeztem Jan Garbarek Rites című lemezét, amit még gyerekkoromban hallgattunk otthon. Megnyugtató, atmoszférikus zene, amit jó szívvel ajánlok kikapcsolódáshoz.

Filmek közül Paolo Sorrentino Ifjúság és A nagy szépség című alkotásai számomra különösen emlékezetesek. A képek meditatív lassúsága, a hangulat, és az olasz nyelv zeneisége külön élményt nyújtanak.

Könyvként talán Márai Sándor Füves könyvét említeném. Nem igényel folyamatos olvasást – bármikor felüthető, és mindig találni benne egy-egy gondolatot, ami megállít vagy továbbindít.

Hogyan kapcsolódsz ki?

Számomra a legjobb kikapcsolódás az, amikor teljes figyelemmel tudok jelen lenni valamiben, ami nem kapcsolódik a munkához. Ilyen például az együtt töltött idő a gyerekeimmel – amikor valóban csak rájuk figyelek, és együtt élünk meg egy-egy pillanatot. Ez különleges érzést ad, és segít kiszakadni a napi pörgésből.

A főzés is hasonló élményt nyújt: leköti a figyelmet, miközben mégis kreatív tevékenység. Ezek a helyzetek segítenek áthangolódni és feltöltődni.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut?

Ami megmaradt az évek során, az egyfajta közös ráismerés: hogy néha igenis el kell tudni engedni dolgokat – ötleteket, terveket, elképzeléseket. Ez valahol összefügg azzal is, amit a válsághelyzetek kapcsán említettem: fontos, hogy amit csinálunk, ahhoz érzelmileg is kötődjünk, legyen benne személyes tét. De ha valami nem működik, és ezt felismerjük, akkor sokszor a továbblépés – az elengedés – nyitja meg az utat, valami új lehetőség felé.

Ez egy fontos tanulság, ami sokszor eszembe jut és amit például Fialovszky Tamás is gyakran hangsúlyoz, de azt hiszem, ez általánosságban is érvényes: néha tovább kell tudni lépni.

Az interjút készítették: Pintér Sára és Géczi Eszter építészhallgatók

Képjegyzék: 

01: Kenéz Gergely Portré 
02: Kenéz Gergely Diploma 
03: Szent Margit Gimnázium tornacsarnok, Budapest 
04: Vendégházak Szekszárdon 
05: Pad a Szent György hegyen 
06: Kakukkfű 
07: Építész Stúdió (2022, fotó: Mohai Balázs)