Kovács Csaba

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket?

Nem éreztem magam azonnal otthon a BME-n építészhallgatóként, akkoriban még volt bennem bizonytalanság ezzel kapcsolatban. Harmadévben, a Középülettervezés félévében Török Ferenc, Cságoly Ferenc és Turányi Gábor tankörébe kerültem, ahol Turányi lett a konzulensem. Ő akkor nagyon lenyűgözött, és később egész életemben hatással volt rám, bár végül sosem dolgoztunk együtt.

Nem volt túl beszédes ember, de rendkívül lényegre törően fogalmazott az életről és az építészetről, és valahogy áttörte bennem a bizonytalanságokat. Sajnos a közös félévünk váratlanul félbeszakadt Gábor egészségi állapota miatt, utána Török Ferenccel fejeztem be a félévet. Vele is nagyon jó kapcsolat alakult ki, ezért később a Komplexet és a Diplomatervezést is nála csináltam.

Számomra a Közép félév valódi vízválasztó volt, mert itt alakult ki a kapcsolatom Turányival és Törökkel is. Ők aztán végig kísérték az egyetemi éveimet, és később is próbálták egyengetni az utamat. Emellett a Középtanszék szellemisége állt hozzám a legközelebb - ott éreztem először igazán, hogy valóban az építészetről van szó.

Mennyi személyes kapcsolatod maradt meg az egyetemi évekből?

Az egyetem után Turányival maradt meg a legerősebb kapcsolatom, mert számomra ő volt a leginkább sorsfordító személyiség. Később, amikor már a szakmában is kezdtem sikereket elérni, előfordult, hogy Török Ferenc zsűrizett olyan pályázatokon, ahol az én házamat is díjazták. Ilyenkor utána személyesen is gratulált, ami mindig nagyon jól esett.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában?

Voltak, akik próbáltak terelgetni az egyetem után - több-kevesebb sikerrel. Az Otthontervnél töltött idő alatt Török Feri úgy érezte, hogy engem onnan „ki kellene menteni”, mert többre vagyok képes annál a közegnél. Próbált is nekem munkákat szerezni, de ezek többnyire rajtam buktak meg; valahogy nem tudtam otthagyni a kis irodát, nem akartam cserben hagyni az ottani barátaimat.

Egyszer egy vacsora alkalmával meg is szidott kicsit, amiért nem fogadom el a segítségét. Figyelmeztetett, hogy ha így folytatom, idővel eltávolodunk egymástól, mert neki mindig új diákokra kell figyelnie, és nem tud majd ugyanúgy segíteni, ha nem hallgatok a tanácsaira. Egyébként igaza volt. Ilyen módon elég kacifántos életutam lett, de ő mindig nagyon jóindulatúan figyelt engem, és bár aktívan nem tudott befolyásolni, az nagyon jól esett, hogy érdekeltem.

A másik mentorom Turányi Gábor volt, aki később már nem a Középtanszéket erősítette, de nekem mindig segített tanáccsal és útmutatással, amikor válaszút elé kerültem. Úgy fordultam hozzá, mint egy bölcs guruhoz: vártam, hogy megmondja a „tutit”, és ő mindig őszintén elmondta, amit gondolt. Ez nekem általában elegendő volt. Valódi segítséget adott, néha egészen sorsdöntő kérdésekben is, évtizedeken keresztül.

Voltak még más tanárok, akik hasonlóan lenyűgöztek?

Abban az időszakban nagyon sok oktatót megszerettem és azóta is gyakran emlegetem őket - remélem, nem hagyok ki fontos neveket. Nagyon szerettem például az építészettörténetet. Hajnóczi Gyula zseniális tudós alkat volt, kiváló humorral, a hallgatók is szerették, engem pedig lenyűgözött a műveltsége. Hasonlóan csodáltam Szentkirályi Zoltánt is, nagyon szerettem az előadásait.

Az Ipartanszékről Harasta Miklóst említeném, aki inkább mérnök-építész volt, de rendkívül izgalmas személyiség. Pattantyús Ábrahám Ádámot — akit mi csak „Patyi bácsinak” hívtunk — szintén nagyon nagyra tartottam. Az ő előadásai lassabbak, elsőre talán szárazabbak voltak, de tartalmilag egészen kivételesek, ezért később különórákra is jártam hozzá.

De még sorolhatnám a nagy ászokat: Farkasdy Zoltán, Párkányi Mihály, Szűcs Margit, Guzsik Tamás...

A BME-n végeztél, most jobban rálátsz a MOME-s építészhallgatókra is, nagyon nagy különbséget látsz a két képzés között?

Azzal együtt, hogy nagyon sokat kaptam a BME-től, maradt bennem hiányérzet is. Munka mellett például elkezdtem rajzórákra járni, mert bár a BME-n jó rajzosnak számítottam, mégis úgy éreztem, vannak hiányosságaim. A rendszerváltás idején ráadásul kevés munka volt, ezért sokan úgy döntöttünk, hogy másoddiplomát szerzünk. Én a MIF-be (a mai MOME elődjébe) felvételiztem, ahová nappali tagozatra vettek fel, így hallgatóként is közvetlenül össze tudtam hasonlítani a két képzést.

Ott megkaptam azt, amiért mentem; a bizonytalanságom egy épület formálásával kapcsolatban eltűnt. Elkezdett érdekelni, hogy mitől lesz jó egy épület a pusztán funkcionális megközelítésen túl.

Ha leegyszerűsítve kellene megfogalmazni a különbséget, azt mondanám, hogy a BME-n erősebb a műszaki tartalom és a racionalitás, illetve - kis kritikával - hangsúlyosabb a „jó példák” követése. Tehát a BME jól felmutatja, hogy mi a követendő, jó minőségű építészet.

A MOME-n kevésbé mutatunk mintákat, bár a hallgatók természetesen keresnek maguknak. Van egyfajta saját felfedezési faktor és inkább azokra a tényezőkre próbáljuk irányítani a figyelmet, amik az építészetet alakító dolgok, legyenek azok társadalmi kérdések vagy az adott funkcióhoz kötődő problémakörök, anyagok, színek, formák. Több a műhelymunka, és talán valamivel „bauhausosabb” a szemlélet.

Könnyen felismerhető, hogy mi az, amiben egy BME-n végzett tehetséges hallgató, és mi az, amiben egy MOME-n végzett tehetséges hallgató erényei megmutatkoznak, ezek nem feltétlenül fedik egymást, de szerintem mindkettőből lehet jó építész. Bizonyos értelemben ezek a képzések kiegészítik egymást, máshol vannak a fókuszok és az eszközök.

Hogyan telt az első éved az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

Az egyetem után egy nagyon periférikus irodába, az Otthontervbe kerültem Kőbányára, ahol az iroda ablakából kinézve szinte egy városi sivatagot láttam magam körül. Közben a barátaim az akkori nagy irodákban dolgoztak, például az Ipartervben vagy a Köztiben.

Utólag mégis úgy érzem, hogy nekem ez az időszak talán hasznosabb volt. Nem vett körül „nagy” építészeti közeg, inkább egy mikroközeg, ahol egy-két igazán jó kvalitású emberbe tudtam szakmailag és emberileg kapaszkodni.

Nagyon hamar a munka sűrűjében találtam magam. Még egy év sem telt el, és már szinte minden tervfajtát végigcsináltam nagy önállósággal, ami rendkívül intenzív tanulási folyamatot jelentett. Közben a barátaim a nagy irodákban sokszor még csak koncepciókat és vázlatterveket rajzoltak.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd?

Az első tíz évben kevésbé csapatban dolgoztam. A nagyobb magánmegbízásoknál inkább a barátaimat vontam be, tehát először baráti alapon, aztán egyfajta „pszeudo-cégként”, később pedig már valódi irodaként kezdtünk működni.

Amikor egyre több munkánk lett, az ügyfeleink tulajdonképpen elkezdtek minket „nevelni”. Ők győztek meg arról, hogy ne újabb rajzolót vegyünk fel, hanem titkárnőt - ami akkor teljesen abszurd ötletnek tűnt. Végül az első alkalmazottunk egy irodavezető lett, egy szuper tehetséges lány, és vele sokkal strukturáltabban kezdtünk működni.

Később egyetemistákat vontunk be rajzolni, majd fiatal építészeket alkalmaztunk.

Én egyébként nem voltam különösebben tudatos csapatépítő. Inkább engem választottak azok az emberek, akik szívesen jöttek hozzánk dolgozni. Abban hittem, hogy szinte bármilyen összetételű, ambiciózus csapattal lehet magas színvonalú építészetet létrehozni.

Azért időnként megkérdeztem az oktatásban dolgozó barátaimat is, hogy kit érdemes felvenni a végzősök közül, később pedig már magam is ráláttam a legtehetségesebbekre. Ezek a fiatalok mindig új lendületet adtak a csapatnak, és sokszor rám is inspirálóan hatottak.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervezel?

Én sosem működtem igazán számítógépes szerkesztőként. Amikor a digitalizáció elkezdett behatolni a szakmába, természetesen mi is elkezdtük használni és tesztelni az akkor megjelenő CAD-rendszereket, de végül megmaradtam a klasszikus eszközöknél. Nagyon szerettem skiccelni és papíron szerkeszteni, ezért hosszú távon is a skiccpausz, a ceruza és a toll maradtak a legfontosabb eszközeim.

Ma digitális táblán is szívesen dolgozom, fotókba, tervekbe rajzolok bele. Arról, hogy miért fontos a rajz, akár egy külön előadást is tudnék tartani.

Ami a módszertant illeti, a legfontosabb mindig a feladat mély megértése - különösen akkor, ha új kihívásról van szó. Azoknál a feladatoknál pedig, amelyeket az ember már sokszor csinált, inkább az építtető egyéni igényeit és azt a kontextust kell igazán megérteni, amelyben az épület megszületik. 

Mélyen hiszek abban, hogy az építészet nem az építész egyedüli produkciója, hanem a használó számára készül. Ehhez pedig nagyon jól meg kell ismerni az embert, akinek a ház készül. A tervezési folyamatban mindig vannak ihletett pillanatok, amikor lényegi dolgok hirtelen megfogalmazódnak, de a munka nagy része inkább egy szívós fejlesztési folyamat, ahol iterációról iterációra tisztul és tökéletesedik a terv.

Milyen tervedre/épületedre vagy a legbüszkébb?

Talán a legismertebb és számomra is egyik legszerethetőbb munkám a Galyatető kilátó. Volumenében nem egy jelentős mű, de a kreativitását, a születésének körülményeit, a változékony arcát és a szimbolikáját tekintve szerintem nagyon különleges épület lett. Valahogy ikonikus objektummá vált, ami betalál az emberek szívébe, és ez nekem mindig nagyon fontos volt. Azt szeretem, amikor az emberek tudják szeretni az építészeti alkotásaimat.

A történeti építészek közül Andrea Palladio az egyik nagy kedvencem. Azért szeretem ennyire, mert szerintem a lehető legmagasabb szinten tervezett házakat, miközben az építészetelmélethez is kiválóan értett. Mégsem elvont alkotó volt, hanem rendkívül pragmatikus építész; fantasztikus arányú, szerethető házakat hozott létre rengeteget. Nagyon közel áll hozzám ez a fajta attitűd - amikor valaki szinte ontja magából az értéket, ráadásul olyan értéket, amely sok ember számára válik szerethetővé. Szerintem valahol ez lenne az ideális építész feladata.

Hogyan kezelted azokat a terveket, amikkel kevésbé voltál elégedett?

Fiatalon az ember nagyon vágyik arra, hogy önállóan alkosson épületeket, és közben hajlamos nem észrevenni, ha eltévelyedik a jó iránytól. A túlzott önállóságnak az az ára, hogy ugyan nagyobb szabadságot ad, de könnyebben el is lehet tévedni benne.

Emiatt például sajnálom, hogy Turányival — akinek egyébként egészen csalhatatlan és magabiztos ízlése volt — nem alakult ki olyan közeli munkakapcsolatom, amelyben egy-egy tervnél egyszerűen azt mondja: „Figyelj, ezt ne csináld.” Vagy azt, hogy: „Kicsit vegyél vissza.”, esetleg: „Ehhez még tegyél hozzá.”

Az idő múlásával az ember próbálja helyretenni magában ezeket és beismerni, ha valami nem sikerült igazán jól. De azt is el kell fogadni, hogy azok a szakmai út korai szakaszához tartoztak.

Volt válságkorszakod?

Sok volt, főleg a BME-s tanulmányaim első felében. Aztán találkoztam Turányival, és ott valami átbillent bennem, ő értette meg velem az építészet lényegét úgy, ahogyan előtte senki. Később a munkáim során is többször előkerült az útkeresés - ez eléggé jellemző rám.

Nagyon vágytam néhány oktatóm elismerésére, ilyen volt például Jánossy György a MIF-es éveim alatt. Volt bennem egy érzés, hogy talán az átlagnál valamivel jobban teljesítek az egyetemen - nem drámaian, de úgy éreztem, előrébb tartok valamennyivel. Nem voltam nagyképű (akkoriban), de fontos volt számomra a visszajelzés.

Jánossy viszont soha nem dicsért meg. Mindig megtalálta a hibákat, mindig tolta a kritikákat. Aztán a diplomatervemnél, a védés után egyszer csak gratulált a tervemhez. Akkor hatalmas kő esett le a szívemről. Úgy éreztem, ha ő megdicsért, akkor talán tényleg építész lehetek.

Turányival szerencsém volt, mert hozzá tudtam fordulni segítségért, és kaptam támogatást. Ugyanakkor nekem sem volt olyan mesterem - ahogyan akkoriban sokaknak sem -, aki egyértelműen megmondta volna, mi jó, mi nem jó, vagy merre érdemes haladni. Inkább belső vívódásaim voltak; miközben magas elvárások között kellett az építtetők igényeit kiszolgálni, folyamatosan ott volt bennem a kérdés, hogy valóban helyesek-e a döntések, amelyeket meghozok.

Most oktatsz? Szereted?

Fél éve nem oktatok, mert egy válsághelyzetben ideiglenes rektor lettem. Az őszi félévnek még úgy vágtam neki, hogy tanítani is fogok, de a kollégáim bölcsen úgy alakították a rendszert, hogy nélkülem is legyen elegendő oktatói kapacitás. Végül valóban annyi feladatom lett, hogy szinte teljesen kisodródtam az oktatásból, alig tudtam részt venni az órákon.

Természetesen hiányzik a tanítás, a rektori feladatkör rengeteg időt és energiát igényel. Én egyébként echte építésznek vallom magam, elsősorban tervezőnek, és ezt nem is szeretném feladni. Az utóbbi tizenöt évben az oktatás lett ennek a másik lába, és ahhoz is nagyon ragaszkodom.

Milyen volt Hollandia?

Ez 1992-ben volt, amikor még ritkaságnak számított, hogy valaki külföldre juthatott tanulni. Volt egy legendás könyvtárosunk, Bodor Feri, aki kapcsolatot épített ki a groningeni Minerva művészeti akadémiával.

Nagyon izgalmas időszak volt: egy másik, szabadabb világba csöppentem. Ösztöndíjat nem kaptunk, pénzem sem nagyon volt, de ismerősökön keresztül kaptam egy álláslehetőséget egy irodában. Úgy osztottam be az időmet, hogy két napot az akadémián töltöttem, hármat pedig az irodában dolgoztam. Az irodában felajánlottak nekem egy autót, amivel hétvégén utazhattam, úgyhogy nagyon intenzív időszak lett belőle. A főiskolán is jól teljesítettem — addigra már volt építészmérnöki végzettségem —, ezért meglepte őket, mennyi mindent meg tudok csinálni (talán túlságosan pontosan is, túl kompakt volt minden).

A munkahelyen hamar befogadtak. Ebben talán annak is szerepe volt, hogy találtam egy menő ceruzakészletet, elkezdtem rajzolni és skiccelni, ami megtetszett nekik. Hamar összehaverkodtam néhány emberrel, sokat beszélgettünk, sokat tudtak mesélni, úgyhogy nagyon jól éreztem magam. Nagy löketet adott, hogy ott volt sikerélményem.

Hazai/külföldi irodák közül megmaradtak olyanok, akikhez fordulhatsz inspirációért?

A holland korszakomból nem feltétlenül maradtak meg konkrét irodák, inkább arra volt jó az az időszak, hogy közelről megismerjem azokat a csapatokat, amelyek akkor még feltörekvőben voltak, azóta pedig híressé váltak. Ilyen volt például Ben van Berkel vagy a Mecanoo építésziroda.

Jó élmény előre felismerni, hogy valakik igazán sikeresek lesznek. Hasonló volt valamivel korábban a Herzog & de Meuron is; felfigyeltünk a publikációikra, aztán idővel beigazolódott, hogy valóban kivételesen ügyesek, sőt, annál sokkal többek.

A legnagyobb kedvencem mindig Peter Zumthor volt. Sajnos ma már kevésbé aktív, de a kortárs építészet továbbra is folyamatos inspirációt ad - időnként pedig a történeti építészet is.

Az egyetem után mit tudtál a legjobban hasznosítani az ott tanultakból?

Szerintem erős és széles spektrumú alapképzést kaptunk - építészetileg és építészettörténetileg egyaránt. A kortárs építészet kevésbé volt jelen, abban inkább magunknak kellett felzárkóznunk.

Mégis nagyon stabil alapot adott az egyetem tervezési gondolkodásban, műszaki tudásban, szerintem volt mire támaszkodni. 

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Amit én imádok - és ez talán meglepő -, az a Gellért-hegyen a Filozófusok kertje. Az a szoborcsoport számomra valahogy összefogja a világ bölcseletét.

A Galya-tetői „csomag” is ilyen örök érték marad nekem. Annak idején én találtam ki a projektet, és én ismertem fel a lepukkant épületekben, illetve a toronyban – aminek nagyon jó arányai vannak - a potenciált. Olyan volt, mint egy rátalálás: klasszikus „talált tárgy” élmény.

Milyen könyvet, filmet, zenét ajánlanál?

Ha magas irodalom, akkor Thomas Mann József és testvérei. Ha valami könnyedebb, de mégis szakmai, építészes olvasmány, akkor Ken Follett A katedrális. 

Filmek közül Tarkovszkij monumentális középkori darabját, az Andrej Rubljovot mondanám. Szerintem egészen kivételes film - tényleg ajánlom minden ifjú művésznek. A gyerekeimet is próbálom rávenni, hogy nézzék meg.

Zenében nehezebb egyetlen dolgot kiemelni, mert nagyon sokfélét szeretek. Mostanában tudatosan próbálom látogatni a Zeneakadémia koncertjeit. Volt népzenés korszakom, aztán alternatív és jazzes is. A jazzről mindig Øystein Sevåg jut eszembe - a nevét sem tudom rendesen kimondani, de gyönyörű zenéje van. Beethoven szimfóniái is jók, nagyon jók… De sokszor hallgattunk Dvořákot is a kocsiban, akit a kisfiam következetesen csak „Morzsáknak” hívott.

Valójában a zenében nagyon sokfélét tudok élvezni, ezért nehéz egy valamit kiemelni.

Hogyan kapcsolódsz ki?

Soha nem volt olyan nyűgöm a munkában, hogy „jaj, most dolgoznom kell”. Emiatt a családban néha meg is szólnak, mert sokat dolgozom, ráadásul élvezem is - a környezetem számára ez sokszor furcsa, mert nehezen értik, hogyan lehet ennyit dolgozni, és közben még mindig lelkes maradni. Persze ennek megvan az árnyoldala is, hiszen rengeteg időt visz el az életemből.

Soha nem volt bennem kivágyódás a szakmából - ez egyfajta workaholic dolog. Közben azt is látom, hogy a mai generáció sokkal tudatosabban figyel a work-life-balance-ra. (Mi oktatóként mégsem véletlenül mondjuk, hogy ebbe a szakmába rengeteget kell beletenni.)

Kikapcsolódásként nagyon szeretem a szabadtéri sportokat. Évtizedekig futottam, és amikor erdő közelében laktam, szinte kizárólag ott. Nyáron vitorlázom és biciklizek, tavasszal és ősszel túrázom, télen pedig síelek.

Emellett szívesen olvasok történelmi regényeket is.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut?

A diplomatervemet amikor a Műegyetemen készítettem, egy kisállatkert volt a témánk a Börzsönyben. Nem nagyon figyeltem arra, hogy a többiek mit csinálnak, inkább a saját világomban dolgoztam. Meg is küzdöttem a tervvel. Török Ferenc sokszor fogta a fejét, hogy „hogyan lesz ebből végül terv”. Ő egyébként olyan tanár volt, aki akár egy teljes vázlattervet is képes volt megrajzolni a hallgatónak - volt, amit megfogadtam a tanácsaiból, volt, amit nem. Sokat beszélgettünk arról, hogy szabad-e belerajzolni a hallgatók munkájába. Volt egy mondása:

„Csaba, teljesen mindegy, hogy mennyit rajzolok bele, mert a végén úgyis egyedül marad a tervével, és beállítja a saját színvonalára. Arra a színvonalra, ahol éppen tart.” Hallgatóként ezt akkor elég kemény mondatnak éreztem, de utólag belátom, hogy nagyon bölcs gondolat volt.

Volt olyan alkalom is, hogy nem ültem az asztalomnál, és amikor két órával később visszaértem, már egymás hegyén-hátán álltak a skiccpauszok. Török addigra végignézte a tervemet, és segítségként otthagyott öt-hat sűrűn telerajzolt vázlatot arról, hogy szerinte mit kellene csinálni. Persze nem mertem egyszerűen lekopírozni - mentem tovább a saját világom szerint.

Aztán ugyanezen terv már a véghajrában volt, és hosszú idő után összetalálkoztam Turányival a folyosón, kérdezte mi van velem, én meg elmeséltem, hogy mindjárt védeni kell a diplomám, de nem vagyok elégedett a tervemmel. Megnézte, látszott hogy elgondolkodik, aztán lassan megszólalt: „Tudod, néha egy jó anyagválasztás egész jól össze tud rántani egy (széteső) tervet... Burkold be az összes épületet terméskővel!” Néztem csodálkozva, értettem a súlyos kritikáját és megfogadtam a tanácsát.

Másabb jelenleg az életed, munkád ahhoz képest, amit elképzeltél friss diplomásként?

A diploma után még nem igazán tudtam elképzelni, milyen lesz az életem építészként. A családunkban nem volt mérnök, ezért gyerekként nem láttam bele a szakmába. Gimnáziumban egyszerre szerettem a művészeteket, a történelmet és a földrajzot, de ugyanúgy a matematikát, a geometriát és a fizikát is. Negyedikre viszont már teljesen egyértelmű volt számomra, hogy építészetet szeretnék tanulni.

Arról azonban nem volt konkrét képem, milyen egy építész élete. Végül olyan építész lett belőlem, akinek fontosak a tervek és azok esztétikája, de a legfontosabb mégis a megépült ház. Emiatt mindig sokat jártam ki a kivitelezésekre, és szerettem beszélgetni az ott dolgozó emberekkel is. Ezt ma is nagyon fontosnak tartom; hogy az építészet nem pusztán egy absztrakt dolog, hanem van egy nagyon valós, „terepi” része is, ahol a dolgok ténylegesen megvalósulnak. Emiatt számomra mindig fontos volt a kapcsolat az iparral és a kivitelezés világával.

Azt még kiemelném, hogy a megrendelőimre mindig igyekeztem nagy figyelmet fordítani, megérteni a szándékaikat, vágyaikat, hogy olyan épületeket tudjak alkotni, ami érdemben hozzájárul a boldogságukhoz, a szükségleteikhez. 

Mit üzennél az évfolyamunknak, akik specializáció-választás előtt állnak?

Nagyon személy-specifikus döntés, de egy Turányi-történettel szeretnék válaszolni. Nálunk az egyetemen volt egy időszak, amikor mindenki úgy gondolta, hogy tervezési munka előtt érdemes kivitelezésben elhelyezkedni, hogy az ember gyakorlati tapasztalatot szerezzen. Ez futótűzként terjedt az évfolyamon, én pedig elég tanácstalan voltam, hová jelentkezzek.

Elmeséltem ezt Turányinak, aki egy darabig hallgatott, hallgatott, majd megkérdezte, hogy tulajdonképpen a kivitelezésben vagy a tervezésben tudom-e magam jobban elképzelni, eredetileg melyiket szerettem volna. Mondtam, hogy tervezni szeretnék. Erre azt válaszolta: „Akkor menjél tervezőirodába, hát ilyen egyszerű.”

Később persze meg is magyarázta: ahová az ember kerül, egy idő után elkezd úgy gondolkodni, mint az a közeg, amelyben dolgozik.

Az interjút készítették: Kocsis Kamilla és Marczis Anna építészhallgatók.

Képek:
01 - Portré
02 - Diplomaterv - Homlokzat
03 - Diplomaterv - Metszet
04 - NARTarchitects - Galyatető - Kilátó felújítása és bővítése - Skiccek
05 - NARTarchitects - Galyatető - Kilátó felújítása és bővítése
06 - Szabadidő
07 - Iroda