Lenzsér Péter

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket?

Annak idején úgynevezett modulrendszerű oktatás volt, tantárgycsoportokat lehetett felvenni és kikötni valamelyik tanszéknél. Ez nekem a Lakótanszék volt, de nem volt kötelező ott csinálnom a komplex-vagy diplomatervemet. Nagyon izgalmas emberekkel ismerkedtem meg ott, de volt nekem egy erős személyi kötődésem a Középtanszéken, Radványi György. Miatta mentem a tanszékre. Vele azután harmincegynéhány éves barátság és kollegiális kapcsolat alakult ki. A diplomafélévre is maradtam nála. Besegítettem neki a Sankt Pöltenbe kiírt várostervezési pályázatban, abból emeltünk ki egy barátommal egy-egy épületet diplomaterv programnak.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálnál másképpen?

Mindenkitől egy kicsit mást sikerült begyűjteni, amit például Radványitól egyértelműen, az a koncipiálás. Ez lehet gyűjtés, inspiráció, a kérdés pontos megfogalmazása, megértése, amire utána koncepcionális választ adunk. Azt gondolom, hogy a terveimben, a munkáimban is utolérhető, hogy nem egy stílus alapján fogalmazom meg a válaszaimat, hanem minden egyes kérdést önállónak tekintek.

Mit csinálnék másképp? Hát ez inkább filozofikus kérdés. Azt gondolom, hogy így kellett történnie a dolgoknak. Persze, most okoskodni könnyű lenne negyven év távlatából... Annak idején, mikor elvégeztem az egyetemet 89-ben, kikerültem Spanyolországba fél évre, de én tudtam, hogy haza akarok jönni. Mindenki kérdezte, miért nem maradok kint, mennyivel másabb karriert tudnék ott befutni! Elképzelhető, de nekem ezzel nincs problémám, hogy nem mentem nagy nyugati építészirodába – mehettem volna. Nekem ez a történet így rendben van.

A Radványi Györggyel való kapcsolat mellett mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi éveidből?

Nagyon-nagyon sok, hiszen én az egyetem után két évig dolgoztam a KÖZTI-ben, de utána 18 évig főállásban tanítottam a Középtanszéken. Hofer professzor úr visszahívott tanársegédnek, és én 2008-ig a tanszéken dolgoztam, ahonnan docensként jöttem el annak idején. Több egykori kollégámmal tartom a kapcsolatot pillanatnyilag is. Az egyetemi tankörünk is elég szoros kis társaság volt, Molnár Csabával volt egy ideig közös műtermünk, de 4-5 emberrel még most is vannak közös munkáink.

És volt a Bercsényi 28-30 Szakmai Kör, amit, ha jól olvastam, te vezettél…

Bercsényisnek lenni majdnem ugyanolyan fontos volt nekem, mint hogy a Műegyetem Építészkarát végeztem. Ez nem egy lakhely, ez tényleg egy szakmai közösség volt. A rendszerváltás előtti időkről beszélünk, a 84-től 89-ig tartó öt évről, még nem lehetett utazni, nem volt internet, ha valakit érdekelt több, mint amit az egyetemen meg tudott kapni, akkor ilyen öntevékeny dolgokra nyílt lehetőség. A Bercsényiben sok minden volt akkor, a Bercsényi 28-30 szerkesztőség, volt a fotós kör és még sok minden más. Így volt nekünk a Szakmai Kör, ahol az egyetemi stúdiumokkal ellentétben mi határoztuk meg, hogy mi érdekel minket, és abba kicsit megpróbáltunk beleásni magunkat. Ezt vezettem másod-harmadéves koromtól pár éven keresztül.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában, miután eljöttél?

Tulajdonképpen azt gondolom, hogy semmilyet. A Karon diplomaterv-opponenciákat el szoktam vállalni, diplomazsűri elnökséget félévente egyszer-egyszer. A tanszéki kollegákkal továbbra is tartom a kapcsolatot. Vannak, akikkel azóta is gyakorlatilag folyamatos kapcsolatom van: Balázs Mihállyal együtt ülünk egy-egy zsűriben, Szabó Leventével elég gyakran találkozunk, Radványi Györggyel is hosszú évekig, miután eljöttem, folyamatos volt a kapcsolat.

Hogyan telt az első éved az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

A KÖZTI-ben kezdtem a Kecskeméti utcában, mert még tanulni akartam egyetem után. Az akkor egy „gyár” volt, 320-an voltunk a vállalatnál. Viszont rengeteg kapcsolatot lehetett építeni, nagy projektekbe lehetett belelátni, az ember mögött állt egy biztos háttér. Horváth Lajos volt a közvetlen főnököm, mellette Hofer Miklós, Marosi Miklós voltak a vezető építészek – nagyon sok mindent lehetett tőlük tanulni. Emellett megjelent az életemben Varga Levente építész, akit azóta is meghatározó mesteremnek és barátomnak tartok, sajnos ő is meghalt már. Vele kezdtem a KÖZTI mellett párhuzamosan projektekbe bedolgozni. Aztán eljöttem a KÖZTI-ből 92-ben, utána rá nem sokkal hívott Hofer Miklós, hogy nincs-e kedvem a tanszékre bejönni.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd?

Egy kicsit visszalépnék. Mivel a tanszéken voltam 18 évig, nagyon könnyű dolgom volt, a legjobb hallgatóim ottragadtak nálam. Szabó Árpád például hosszabb ideig volt mellettem, de Gaul Cicelle szintén 12 évig dolgozott itt. Aztán amikor eljöttem a tanszékről 2008-ban, nem voltak könnyű évek a válság miatt. Le is épült az iroda, 2012-re gyakorlatilag magam maradtam. Utána a legtöbben ajánlással érkeztek.

Molnár Judit kolleganőm most már hét éve itt van, Jug Matyi, aki most éppen Indonéziából dolgozik az irodának, hat éve. Érdekes, hogy most már 8 helyen is van az országban építészképzés, legjobban műegyemistákkal szeretek dolgozni, velük azonos rugóra jár az agyunk.

És ha így pár éve beállt stabilan a munkatársi kör, azon kívül azóta nem is jött egy fiatalabb korosztály?

Dehogynem, mindig jönnek-mennek emberek. Sok munkánk van, az irodát szervezni csak úgy lehet, hogyha rugalmas vagy. Van egy olyan ismeretségi kör, akiknek azt tudom mondani, hogy figyelj, erre a munkára van-e kedved bejönni. Ez most fél évig fog tartani, vagy egy évig, két hónapig, jövő héten le kell valamit adni, tudunk ennyit mozgatni a dolgokon. Lehet, hogy ebből megtapad valaki, valaki azt mondja, hogy egy munkát kipróbált, de megy a következőre.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervezel?

Ideális esetben nem úgy keres meg valaki, hogy azt mondja: ő két hét múlva el akar kezdeni építkezni, mert már ott áll a kivitelező. A feladatot beraktározom az agyamba, és gyűjtöm az információt, néha direkt nem foglalkozom vele, sokszor ugyanis épp akkor jön be jó ötlet.

Az eszköz? Én egy kicsit régimódi vagyok, az egyetemen nekünk még csőtoll volt és pauszpapír, a számítógép utána jött be. Bár nagyon büszke vagyok rá, hogy 89-ben megtanultam az Autocad 2.5-ös verzióját, DOS-os alapon, katalánul… Utána a mi generációnk volt az, aki elindította ezt az egész számítógépes őrületet. Használom, bár nálam ezerszer jobbak ebben a témában a kollegáim. Amit nem bánok, mert én meg elkezdtem visszakényszeríteni magam a hand-made-re, tehát a kézzel való írásra, a kézzel rajzolásra. 

A tervezésnek szerintem ott van vége, amikor átadják a házat, fotózzuk, dokumentáljuk. A kivitelezés során én nagyon szeretek művezetni.  Bevallom, sajnos elég gyengék vagyunk a a publikálásban, a megjelenésben. Az iroda weboldala például készül, 32 éve…

Említetted, hogy kisebb tárgyakat is terveztek. Maketteztek is?

A KÖZTI-be annak idején nem a magas fizetés miatt mentünk. De rájöttem, hogy pénzt lehet keresni a modellezéssel, amit imádtam… Úgyhogy elkezdtem modelleket építeni irodáknak és kiállításokra. Ez annyira a mániámmá vált, hogy utána az egyetem alatt már tanítottam is az építészeti makettezést.

A terveinkhez mindig csináltunk modelleket a tervezés közben is, de ez változott egy idő után. Sok dolog miatt, a számítógép is egy csomó mindent behozott helyette, bár nem ugyanazt tudja nyilvánvalóan. Építünk azért még most is modelleket, de a prezentációs modelleket most már sokszor kiadjuk. Szerencsére van egy volt kollégánk, barátunk, Bajusz Csaba, aki kiemelkedő minőségben épít modelleket.

Hat–hét évvel ezelőtt viszont elkezdett idegesíteni, hogy keveset dolgozok kézzel. Egy hirtelen elhatározással beiratkoztam egy szakmunkásképzőbe és elvégeztem az asztalos szakmát. A feleségem akkor már ötvösként dolgozott, láttam, hogy fantasztikus dolgokat csinál kézzel, nekem ez nagyon hiányzott. Most úgy gondolom, hogy bár imádom a szakmámat, az építészetet, de ha ez nem lenne, akkor az asztalosság önmagában ugyanígy kielégítene.

Hogyan kezelted azokat a terveket, amikkel kevésbé voltál elégedett?

Szerintem bármilyen megkeresésben meg tudtuk találni azt, ami minket izgatott és érdekelt. Egyrészt valahogy azok a munkák találtak meg, amelyek nekem valók, de azért nagyon-nagyon különbözőek voltak. Olyan persze volt, hogy a megvalósulásnál elment valami rossz irányba. Nem csak arra gondolok, hogy a kivitelező nem építette meg szépen a burkolatot, hanem olyan van, hogy megépült valami, és utána viszonylag gyorsan kitalálta a megbízó, hogy az mégsem úgy jó neki, és átépítette. Nem az a bajom, hogy átépítette, hanem hogy miért nem tudtuk megtalálni közösen, időben a jó megoldást. Hibátlan ház valószínűleg nincsen, de a legtöbb munkámban meg tudom találni, ami miatt jó érzéseim vannak vele kapcsolatban.

Melyik épületedre vagy a legbüszkébb?

Nem tudom, hogy van-e ilyen. Olyan van, amelyik díjat nyert, mert tényleg jó lett. Van olyan, amit publikáltunk, és nagyon sikeres volt. Mindegyikben van valami, ami számunkra izgalmas. Van egy soproni épületünk, amit pár éve adtak át, ami nagyon különleges, az irodán belül megmozgatta a fantáziánkat. A mosoni Futura, ami egy régi magtár átépítése, minden részletében egyedi, játékos, és nagyon büszke vagyok rá, hogy a szakági tervezőket is lázba hozta. A pályázatokra általában szívesen emlékszik vissza az ember, akár nyert, akár nem nyert.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért?

Nekem szerencsém volt, jó pár külföldi építésszel is kapcsolatba kerültem, tanulhattam Zaha Hadidtól, dolgozhattam Enric Miralles-szel, alkotótáborokban együtt gondolkodhattunk a Smithson házaspárral, közösen zsűrizhettem Peter Zumthorral, Aurelio Galfettivel és Luigi Snozzival. Ignacio Vicens madridi építészprofesszorral közös workshop-ot vezettünk Budapesten és Madridban is. Ezek biztos, hogy fontosak voltak nekem. A hazaiak közül hihetetlen fontos volt az induláskor – meg nyilván most is, csak talán másképp –, hogy nagyon sok helyről kaptam löketet, inspirációt. Az, hogy most én kifejezetten figyelek egy-egy – akár külföldi, akár magyar – irodára, ilyet nem tudok mondani. De lehet, hogy most már tudat alatt teszi ezt az ember. Régen nyilvánvalóan bújtuk a folyóiratokat, és lestük a nagy mestereknek a vonalait, ráadásul engem az élet ide-oda sodort, és még kapcsolatba is tudtam velük kerülni. Nem gondolnám, hogy egyet-egyet ki kellene emelni ezek közül.

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Ha egy építészeti teret kell mondjak, az nekem a sienai Piazza del Campo. Az egy olyan különleges hely a maga terével, amilyen szerintem ritkaság a világon, de számomra Budapestnél izgalmasabb város is kevés van. Inspiratív minden tekintetben.

Egy ideig sokat utaztam külföldre. Dolgoztam a Közel-Keleten, Spanyolországban, Angliában – rengeteget jöttem-mentem a világban, Bangladestől kezdve mindenfelé. Az ember elraktározta ezeket a helyeket, emlékeket, aztán majd előjönnek. Emiatt kell gyűjteni mindenfélét, olvasni, látni, és utána azt az agy majd szintetizálja. És elő fog az jönni, ha a megfelelő kérdés megérkezik. Ha tehát általánosabban nézem, akkor minden izgat, még az is, ha vonaton nézem, milyen terek alakulnak ki az ember mellett az erdősávokból.

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlanál? 

Zenében mindenevő vagyok, és a hangulattól függően szeretek rockot, jazzt, klasszikus zenét hallgatni, de ha egyet kell kiemelni, akkor az Bach. 

Könyvből megint nagyon sokfélét szeretek. Nagyon sokat olvastam egy időben Eco-t, amit a csúcsnak tartok. De ha egyetlen egyet kell választanom, akkor - 13 éves koromban vettem meg az első könyvet magamnak, azóta szerintem a „bibliám” - az Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete. Ez szerintem a Magyarországon kiadott egyik legzseniálisabb könyv.

A film… Azt mondom, hogy Almodóvar legtöbb filmje. Talán azért, mert azokat abban az időben néztem sokat, amikor nekem fontosak voltak a filmek. 

Hogyan szoktál kikapcsolódni?

Régebben mondtam volna az utazást, de már kevesebbet utazom, és közvetlen utána mondtam volna a sportolást, de sajnos egyre kevesebbet sportolok. Engem a hobbiként indult asztalosság az, ami sokszor elfáraszt, de a legjobban kikapcsol. Meditatív tevékenységnek tekintem akkor is, hogyha adott esetben az fárasztó fizikai munka, vagy épp megrendelésre készítek valamit.

Végezetül egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut?

Volt egy épszerk tanárunk, aki az első órától az egyik meghatározó ember volt szakmai tanulmányaimban, Bakondi János; a szakmát szerintem igazából ő szerettette meg velem. Neki volt egy olyan mondása, amin azóta sokszor elgondolkodom, bár nem tudom mindig betartani: „ha beszűkül körülötted a világ, akkor merj dönteni és lépni”. És ez nem csupán arra vonatkozik, ahogy én otthagytam annak idején a Középtanszéket.  Nem mondható szokványos karrierépítésnek, hogy valaki docensként, a habilitációja előtt azt mondja, hogy neki ott elfogyott az, amiért ő azt csinálta. Arra is vonatkozik, hogy amikor elfáradok itt az építészirodában, akkor menjek, és dolgozzak az asztalosműhelyben. Vagy ha úgy érzed, hogy nem alakul ki valami a tervben, akkor lépjél hátrébb, hidd el, be fog ugrani az igazi megoldás. Ne erőltesd a dolgokat! 

Az interjút készítették: Csorba Ede és Urbán Soma építészhallgatók. 

KÉPJEGYZÉK:

01 - Portré (fotó: Lenzsér-Mezei Kata)
02 - Gyorsvasút pályaudvar koncepciója - Barcelona (posztgraduális képzés UPC)
03 - Futura - interaktív természettudományi élményközpont Mosonmagyaróvár (tervezőtárs: Gaul Cicelle, fotó: Francsics László)
04 - Hegyvidéki Kulturális Szalon Budapest XII. ker. (fotó: Bujnovszky Tamás)
05 - Médiaértés Oktatási Központ - Sopron (fotó: Bujnovszky Tamás)
06 - Szt. Mihály templom - Sopron - liturgikus berendezése (fotó: Mudrák Attila)
07 - A Lenzsér építésziroda munkatere (fotó: Lenzsér Péter)