Lévai Tamás

Hogyan emlékszik vissza a diplomatervezésre? Miért választotta a tanszéket?

1999-ben diplomáztam. Számomra evidens volt, hogy a Középtanszékre kerüljek, hiszen ez számított a legjobbnak. Nagyon erős tankörünk volt, bár ezt akkor még nem feltétlenül éreztük, mert nem volt sok összehasonlítási alapunk, de később oktatóinktól is ezt hallottuk. Mi voltunk az első évfolyam 1993-ban, amikor már 300 fővel indult a képzés a korábbi 120 fő helyett. Ezt az első két évet jellemezte egyfajta személytelenség. Nálunk harmadévben a középülettervezés volt az első tervezési tárgy, és akkor éreztem, hogy végre személyre szabottan kapjuk meg az építészképzést. Nekem az egy döntő momentum volt, hogy a konzulensem Hőnich Richárd, a tankörvezetőm pedig Cságoly Ferenc volt. Ő már akkor egy fogalom volt, pedig még nem volt tanszékvezető. Egy áldásnak éltem meg, hogy hozzá kerültem, végigkísérte a komplex- és diplomatervezésemet, később pedig a DLA-képzésen is a témavezetőm lett.

Mit tudott a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálna másképpen?

Az a szemlélet, amit Cságoly Ferenctől és a tanszéken külsősként oktatott húsz év alatt átvettem, mindvégig meghatározó volt számomra. Amit ma másképp gondolok – és ezt igyekszem a saját oktatói munkámban is érvényesíteni –, az a gyakorlatiasság kérdése. Az egyetemen akkoriban abban nőttünk fel, hogy az elméleti oktatás során épületeket képeken keresztül is meg lehet ismerni. Ezt ma már erősen megkérdőjelezem. Egy teret fizikailag megtapasztalni teljesen más, mint fotókon nézegetni. Számomra ez egy alaptétel, ami beépült a hétköznapjaimba, hogy a tervezést a megtapasztalásra építem. Ehhez kapcsolódik, hogy jelenleg egy sokkal kisebb, 10-15 fős évfolyamokkal működő művészeti képzésben is oktatok, ahol teret kaphat a személyesség.

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

A tankörünk egy része évről évre találkozik, de a baráti kötelékek mellett a közösség összefonódott az egyetemi képzéssel: akikkel annak idején együtt tanultunk a szakkollégiumban, a DLA-n vagy a Mesteriskolán, azokkal ma együtt oktatok. Egy generációt képviselünk.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karrierje, életútja alakulásában?

Alapvető és meghatározó szerepe volt. Ugyanakkor nagyon fontos volt a szakkollégiumi létezés is, ami nyitottabbá tette ezt a talán picit belterjes közeget. Ide hívtuk meg Nagy Tamást külsős oktatónak, akinek szintén meghatározó volt a jelenléte. Jellemző, hogy egyébként ő is Középtanszékes volt. Ez a tanszék egy olyan szellemi műhely volt, hogy később például a Mesteriskolában is bárhova néztem, középtanszékesekkel találkoztam.

Hogyan telt az első éve az egyetem után, milyen tapasztalatai voltak az első munkahelyén?

Nyári gyakorlatomat az Építész Stúdióban töltöttem. Cságoly Ferencet kérdeztem meg, hogy mit javasol, hová menjek dolgozni, és így a Lukács és Vikár Építésztúdióba kerültem, Szabó Leventével együtt. A szakmagyakorlás viszont ekkor még nem szakadt el teljesen az egyetemtől, mert frissdiplomásként – talán túl fiatalon – egyből elkezdtem a DLA-képzést is. Egy megmosolyogtató történet, hogy a nyári gyakorlat alatt a Graphisoft Parkhoz modelleztem és készítettem csomópontokat, majd az első munkahelyemen pont ennek az épületnek a folytatását terveztük, ahol az általam rajzolt részletekkel kellett tovább dolgoznom. Sokat segített, hogy kijártunk a helyszínre építész művezetésre, és már itt fontossá vált a makettben való gondolkodásmód: volt egy nagyon rafinált korlát egy lépcsőfordulóban, amiről nem hitték el a kivitelezők a rajzok alapján, hogy megvalósítható. Ekkor előkaptam a táskából a kis modellt és megmutattam, mire odabökött az építésvezető a lakatosnak; “Na, hát így!”.

Egy év után csatlakoztam Nagy Tamás önálló, akkor indult irodájához. Némi kitérők után lényegében ezt tekintem az igazi pályakezdésnek.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köre?

A szoros kapcsolat az egyetemmel, és a Mesteriskolához való kötődésem sokat segített ebben. Amikor 2007-ben önállósodtam, Harnos László, az egyik volt tanítványom lett az első munkatársam. Az egyetem nagyon alkalmas az ilyen kapcsolatok erősítésére. Jelenleg projektalapon működünk: a megfelelő munkákhoz megfelelő munkatársakat választok. Nincsenek fix munkatársaink, mert kevés a munka, és nem is szeretnék csak azért elvállalni feladatokat, hogy egy nagy irodát tartsak fenn.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervez?

A számítógépet kizárólag feldolgozásra, mint szükséges eszközt használom. A tervezés magvát a kézi rajzok, vázlatok és a makettek adják. A valós térben modellezés nálunk nem utólagos, reprezentatív célokat szolgál, hanem a tervezési folyamat szerves része. Sokszor egy skicc megszakad a lap közepén, és onnantól csak térben, makettel lehet továbbgondolni a feladatot. Sokszor a modell van előbb, és abból alakul ki a rajz. A fa központi szerepet tölt be a szakmánkban, néha már összemosódik az, ahogy építésztervezőként, vagy ácsként, vagy asztalosként működünk. A lakásunkba is magunk készítettük a bútorokat. Sokkal inkább tekintek a jövőre úgy, mint egy építőmester, aki kézben tartja a folyamatokat, jelen van, és megalkotja a házakat.

Melyik tervére, épületére a legbüszkébb?

A legismertebb és a legnagyobb nemzetközi visszhangot kiváltó munkám a Sanghaji Expo pavilonja volt. Nagy publicitást kapott a Maribori Művészeti Galéria nemzetközi tervpályázata, amit megnyertünk, de sajnos nem valósult meg, így kettős érzésem van vele kapcsolatban. Most különösen kedves a veszprémi állatkertben a nagymacska-kifutó, aminek nemrég fejezték be a kivitelezését. Jó érzés megtapogatható, megvalósult eredményt látni.

Munkáinkban alapvetően megmaradt a középülettervezés-jelleg, nagyon kevés családi házzal volt dolgom, azokat pedig meghagytuk az intimitás szférájában. Nem azért, mert ne lennék rájuk büszke, hanem mert magántermészetűnek gondolom a műfajt. Tomay Tamás, akire szintén mesterként tekintek, fogalmazott úgy, hogy az építészet közügy, a belsőépítészet pedig magánügy. Én a közüggyel foglalkozom leginkább. Most éppen egy buddhista közösségnek dolgozunk Veszprémben, és nagyon izgalmasnak tartom, hogy egy közösség problémáit kell feszegetni.

Hogyan kezelte azokat a terveket, amikkel kevésbé volt elégedett?

Azt gondolom, hogy hálás lehetek, hogy nem kellett olyan tervekkel foglalkoznom, amikkel nem tudnék azonosulni. Nem kényszerültem olyanra, amivel nem értek egyet, így vállalok mindent, ami a kezem közül kikerült.

Volt válságkorszaka? Mikor, hogyan kezelte?

Persze, egyrészt folyamatos, másrészt van benne egy hullámzás. Az egyfajta válság, hogy hogyan lehet odaülni a számítógép elé azzal a méla undorral, hogy gyakorlatilag sokkal inkább két kézzel szeretném megragadni és csinálni az építés folyamatát. Egy monitoron keresztül elérhetetlen messzeségben figyeljük meg, amit tervezni szeretnénk, és ennek a távolságnak az áthidalása a napi válság.

Az építőipar gazdasági hullámvölgyeit viszonylag könnyen kezelem, mert kis irodaként mozgékonyak vagyunk, nem vagyunk kiszolgáltatva a nagy iparági kilengéseknek.

Hazai, külföldi irodák közül hová fordul inspirációért?

Számomra nagyon fontos, hogy az inspiráció széles spektrumú legyen, tehát ez összemosódik az irodalommal nálam. Például Borges novelláit tartom építészetileg fontosnak. Azért, mert egy olyan világot villant fel az irodalom eszközével, ami azt a víziót erősíti, azt a csíraállapotot, amikor még egy terv kialakulatlan, még csak egyfajta vágyat jelent. Ez egy időben kibogozhatatlan köd, de mégis elkezd csomósodni bizonyos pontokon. Nagyon pontosan meg tudta ragadni ezeket a csomósodási pontokat. Az elágazó ösvények kertje című novellája például nagyon meghatározó volt a sanghaji projekt kapcsán. Azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy ez egy személyes műfaj, nem szükséges minden tervhez irodalmi idézetet és mottót gyártani, hogy megfelelő fogadtatásban részesüljön.

Mostanában egyre jobban foglalkoztat a névtelen, spontán építészet. A fenntartható és ökologikus építészet, és az építés ma kirajzolódó iránya sokkal inkább szükségessé teszi, hogy a peremvidékeknek is nagyobb figyelmet szenteljünk. Például Lina Bo Bardi brazíliai munkássága nagyon inspiráló, akit egy ideje újra felfedeztünk. Azonban számos olyan építész van, aki névtelenül teszi a dolgát, és nagyon példaértékű, amit művel. Ez inkább egyfajta viselkedésmód, mint szakmai stílus.

Mi számára a legérdekesebb hely, helyzet vagy köztér?

Ez hozzá tartozik a megtapasztaláshoz, a személyességhez, megmutat egyfajta látásmódot; hogy mi fontos nekünk igazából. Magyarország, s ezen keresztül nekem a saját régiónk a leginkább példamutató: Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország. A tér megismerésének módja is érdekes: ha tehetem, a várost (itthon és külföldön egyaránt) biciklivel fedezem fel. Teljesen más nézőpontot és tapasztalást ad, mint egy autóból vagy tömegközlekedve szemlélni a világot.

Milyen zenét, filmet, könyvet ajánlana?

Egy nagyon aktuális és számomra sokat jelentő filmet ajánlanék: Nagy Dénes Töredékek című dokumentumfilmjét, ami Kurtág György 100. születésnapja kapcsán készült. Bár nem az építészetről szól, bemutatja a generációk közötti kapcsolatot, hogy hogyan kommunikálunk és értjük meg egymást. Számomra arról mesél, hogyan hordozzuk magunkban az elődeink örökségét, és milyen felelősségünk van abban, hogy mit hagyunk hátra az utódainknak. Mivel a rendező az egykori mesterem fia, a film látásmódjához személyesen is tudok kapcsolódni.

Hogyan kapcsolódik ki?

A mozgás alapvető része az életemnek. Hetente focizom, kosárlabdázom, futok, és ahogy említettem, biciklivel járom a várost. A sétának is óriási szerepe van; régi vágyam, hogy az oktatást is séta közben lehessen végezni, ahogy az ókori filozófusok tették. Ez eddig még csak néhányszor jött össze, például Cságoly Ferenccel a doktori témavezetés alkalmával.

Egy tanács, előadás, konzultáció vagy félmondat, ami máig gyakran eszébe jut?

A tavaszi egyetemi tervezési kurzusunk indításaként felírtuk a táblára Tomay Tamás egyik gondolatát: "Minden építés továbbépítés."  Egészen változó, hogy erről kinek mi jutott eszébe erről, de magyarázat helyett azt ajánlom, hogy mindenki gondolkodjon el, hogy mit is jelent ez számára építészként.

Az interjút készítették: Sélley Péter és Straubinger Panna Fácán építészhallgatók.

Képjegyzék:
01 - Lévai Tamás portré
02 - 1997 Csillagvárta - komplex I. - Lévai Tamás - konzulens: Cságoly Ferenc
03 - Sanghaj EXPO 2010 Magyar Pavilon - építész: Lévai Tamás
04 - 2010 Maribor Art Gallery - UIA tervpályázat I. díj - építész: Lévai Tamás, Jószai Ágnes
05 - 2025 Veszprém ZOO - Nagymacska kifutók - építész: Lévai Tamás, generáltervező: Gaschler Gábor
06 - személyes érdeklődés - természet - itt épp ír hegyek 2025-ben
07 - Tarka architects – iroda 2026.05.28.