Major Zoltán

Hogyan emlékszel vissza a diplomafélévedre és miért választottad a Középtanszéket, hogyan kötődsz a tanszékhez?

A Közép2 alatt ismerkedtem meg a tanszékkel, Balázs Mihály tankörébe jártam. Utána a Tanszéki terven Szentirmai Tamás és Vági János kísérletező megközelítésű tankörében voltam, komplexre pedig visszamentem Balázs Mihályhoz, és a diplomát is nála készítettem. A számomra fontosabb, tanszékhez köthető nevek tehát Balázs Mihály, Szentirmai Tamás, Vági János és Lakner Antal, képzőművész – aki nem volt ugyan a tanszék alkalmazottja, de külsős oktatójaként ő is tanított. Egy újabb rétege a tanszékkel való kapcsolatomnak, hogy a doktori iskolában Szabó Levente volt a témavezetőm, ma már miatta is kötődőm a tanszékhez.

A diplomám egyfajta kísérlet volt arra, hogy miképpen lehet egy foghíjtelkeket ideiglenesen a civilszférát bevonva, előremutató módon hasznosítani, ami esetleg választ adhat arra, hogy hogyan lehet megtalálni a terület hosszútávú helyét a városban. Egy olyan konténerekből álló rendszert terveztem, amely a sűrű belvárosi szövetből hiányzó funkciókat igyekezett pótolni. Itt fontos kontextusba helyezni a témát: a gazdasági világválság időszaka volt, amikor diplomáztam és abban az időben nehéz volt elképzelni, hogy az építész nagy házakat, nagy költségvetésű projekteket tervez. Tehát ez a téma egy útkeresés is volt, hogy mi lehet az építész szerepe ebben a helyzetben.

Mikor döntötted el, hogy a Középtanszékre szeretnél jönni, itt szeretnél diplomázni?

A Középtanszék egy olyan hely volt, ahol számomra követendő építészek voltak. Cságoly Ferenc volt a tanszékvezető, mellette oktattak más neves tanárok, mint Balázs Mihály, Karácsony Tamás, Fejérdy Péter vagy Szabó Levente. Így a Közép2 után már tudtam, hogy a tanszékre szeretnék jönni, és azon is belül Balázs Mihálynál szeretnék tanulni.

Lenyűgözőnek találtam akkoriban, hogy hallgatóként számomra mennyire nehéz volt egy ház megtervezéséig eljutni. Ezzel szemben Balázs Mihály egy-egy konzultáció alkalmával több akár koncepcionálisan is különböző lehetőséget mutatott a továbbhaladásra. Szerettem volna tanulni vagy érezni valamit ebből a felkészültségből, építészeti tudásból, amit ezeken az az alkalmakon tapasztaltam.

Másrészt az akkor Tanszéki terv elnevezésű tárgyakon kísérletező, az építészetet más irányból megközelítő projektekből, újszerű gondolkodást lehetett tanulni. A tradicionális építészet-oktatás és a kritikus gondolkodásmód egyidejű jelenléte miatt vált fontossá számomra a tanszék.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból?

Összességében a BME – a sok nehézség ellenére is – megtanít a kitartásra. Késztet a jó minőségű, igényes munkára, az elmélyült gondolkozásra és arra, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból.

Ugyanakkor a Középtanszéken volt valamiféle törekvés arra, hogy a tervezés tágabb kontextusát értsük meg, és nézzük távolabbról a feladatra. Ez a szemlélet ma is nagyon fontos egy-egy építészeti kérdés vagy megbízás megértésben.

Tudnál mondani valamit, amit esetleg másképpen csinálnál az egyetemi éveid alatt?

Biztosan lehetne sok mindent másképp csinálni, de összességében a releváns döntéseken nem változtatnék.

Volt hiányérzeted valamiben?

Azt hiszem az talán jó lenne, ha több bölcsész jellegű tantárggyal ismerkednénk meg: több szociológia, környezetpszichológia. Ezek az irányok kicsit alulsúlyozottak – de persze már így is rengeteg kredit van…

Persze épületeket tervezünk, de ha többet foglalkoznánk a környezettel, a kontextussal, akkor szélesedne a látókörünk. A tanszék oktatói közül is van, aki közteret, emlékművet, belső teret, tárgyakat, bútorokat vagy akár városi léptékű tereket tervez. Szerintem többről van szó, mint az épületek megtervezéséről: az egész társadalmi környezetről lenne jó gondolkozni.

Mennyi személyes kapcsolatod maradt meg az egyetemi évekből?

Elég sok. Egyrészt az irodát [Partizan Architecture] is két évfolyamtársammal – Müllner Petivel és Hory Gergővel – alapítottuk, másrészt akikkel egy helyiségben ülünk éppen – Sági Gergő, Danyi Balázs – mind évfolyamtársaim voltak.

A volt oktatóimmal a kapcsolat az egyetem után egy kicsit megszakadt, de a doktori iskolával újra felerősödtek és meghatározóvá váltak. 

Miért döntöttél úgy, hogy visszamész a doktori iskolába?

Pár év munka után úgy éreztem, hogy jó lenne újra tanulni, új inspirációkra, más építészeti megközelítésre vágytam. Ekkoriban az egyetem alatt összegyűjtött tudásból éltem, nem volt elég időm olvasni vagy érdekes témákban elmélyülni. Nagyon belemerültem a munka világába – reggeltől estig rajzolsz, tervezel – és úgy éreztem jót tenne egy kis frissesség, és erre alkalmasnak gondoltam a doktori iskola által teremtett kereteket. Lehetőséget adott, hogy egy általam választott témában kutassak (Transzkulturális építészet) és elkezdjem megtanulni artikuláltan kifejezni a gondolataimat. Ugyanakkor nem bánom, hogy nem kezdtem el hamarabb. Jót tett, hogy eltelt pár év a diploma után, mert addigra már volt valamennyi munkásságunk, volt valami elképzelésem arról, hogy mi érdekel és így saját alkotói attitűdömhöz illő témát tudtam választani.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában?

A Középtanszék mindig is egy fontos referenciapont volt számomra: kik oktatnak ott, mit gondolnak az építészetről és mit adnak át a hallgatóknak. A tanszékhez kötődő építészek egyszerre meghatározóak alkotóként és tanárként is. Ez abban az időben sokakat megfogott, számomra is meghatározó volt.

Friss diplomásként milyen kilátások voltak, amikor végeztél és milyennek látod most vagy a közeljövőben a helyzetet?

Amikor mi végeztünk az egyetemen, éppen egy válság időszak vége volt, kevés munkahellyel és viszonylag alacsony fizetésekkel… Most milyenek? Talán kicsit jobbak, de érdemes azt is hozzátenni, hogy amikor itthon éppen nehezebb boldogulni, külföldön is érdemes megpróbálni megállni a helyünket. Szerintem nem szabad ezt a kérdést túlzottan középpontba helyezni, mert csak frusztrációt okoz, hogy éppen most milyen a helyzet.

Javasolnád nekünk – mint egyetemi hallgatóknak - hogy szerezzük külföldi tapasztalatot?

Sokszor érezheti úgy az ember, hogy elvágyódik, ha itthon falakba ütközik, de szerintem máshol is biztosan lesznek majd falak. Ilyen jellegű frusztrációból nem mennék külföldre, de tapasztalatszerzés céljából igen – a magyar építészetben számos példa van arra, hogy a külföldről hazatérő építészek megtermékenyítően formálják át az itthoni zárkózott szabályokat. Fontos lenne egy ilyen – kritikai – nyitottság, hajlandóság arra vonatkozóan, hogy tudjunk tanulni a máshol látottakból, hogy át tudjuk emelni ezeket a tapasztalatokat a saját kultúránkba.

Mit jelent számodra külsős oktatónak lenni a tanszéken?

A doktori iskola alatt is tanítottam a BME-n, harmadéves voltam, amikor elmentem Debrecenbe tanítani – ahol Szentirmai Tamás a tanszékvezető – majd két és fél évvel később visszatértem a BME-re is. Számomra nagyon izgalmas volt a kicsit más közeg, más iskola, más szemlélet, és természetesen már én is máshogy látok bizonyos dolgokat, mint két és fél évvel ezelőtt.

Ez a fajta transzfer felszabadítóan hat - itt is vagyok egy kicsit, ott is vagyok egy kicsit - és jó érzés nem csak a saját közegemben lenni. Izgalmas az építész kollegákkal való közös oktatás, és a hallgatók különbözősége is.

Hogyan telt az első év az egyetem után és milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

Rögtön az egyetem után alapítottuk a közös irodát Müllner Petivel és Hory Gergővel Partizan Architecture néven, amivel azt szerettük volna kifejezni, hogy milyen építészeti elvek mentén szeretnénk gondolkodni. A “partizán építészet” olyan eszközöket használ, amelyekkel gyorsan, spontán módon lehet alkalmazkodni a megváltozott téri körülményekhez és a felhasználói igényekhez. Ezzel a hadviselési fogalommal igyekeztünk a saját építészeti nézőpontunkat megjeleníteni. Ez természetesen a válságbeli tapasztalatból is fakad, egyfajta építészeti útkeresés, amelynek lényege az, hogy a saját tekintetünket a használó nézőpontjára helyezzük. Nem csak absztrakt alaprajzi, formai vagy téri rendszereket tervezünk kívülről nézve, hanem olyan nézőpontból is vizsgáljuk a tereket, ahonnan az ember közvetlenül megtapasztalhatja. A tervezés fókuszában a későbbi használó és az emberi nézőpont áll.

Az egyetem alatt elsősorban épületeket tanultunk meg tervezni, így mi a diploma után egyfajta léptékváltással szembesültünk, mert bútorokat kezdtünk el tervezni szálláshelyekre. Ez teljesen más típusú gondolkodást igényelt, mert nem egy házat terveztünk, hanem egy ember közvetlen környezetét – ezeket egyszemélyes tereknek neveztük. Nehéz időszak volt, mert nem rendelkeztünk a bútortervezésről előzetes tudással. Ennek volt persze előnye: a szabadság, viszont volt hátránya is: a védővonal hiánya, hogy legyen valaki, aki irányt mutat számunkra. Kísérletezésünk során magunktól kellett rájönnünk evidenciákra, ez egy nagyon izgalmas és tanulságos folyamat volt. Igyekeztünk szándékosan sem követni már meglévő utakat, de mivel tudásunk sem volt, ezért nem is volt ezt annyira nehéz elérni. Intenzív és izgalmas időszak volt – és most is az.

Milyen módszerrel eszközökkel tervezel, terveztek?

A tervezés általában sok beszélgetéssel és – lehet, hogy a doktori iskolából adódóan – sok olvasással és információ gyűjtéssel kezdődik nálunk. Igyekszünk megfogalmazni valamilyen tervezési kérdést. Ez után tudunk elkezdeni tervezni, legtöbbször nagyon egyszerűen skiccelni, de általában hamar átkerül hangsúly a modellezésre, az emberi perspektíva szem előtt tartása miatt. A terveink többnyire belülről építkező házak, a belső terek koncepciójából vagy egy belső téri világból indulnak ki és ez hat az épület többi elemére is. Ez után kezdünk újra skiccelni vagy makettezni, ami párbeszédet indít a két módszer között. Tehát: olvasás, beszélgetés, modellezés, rajzolás, modellezés, rajzolás, modellezés, rajzolás.

Melyik tervetekre vagy épületetekre vagy a legbüszkébb?

Szerintem nincs feltétlenül ilyen… Örülök, ha kész van egy terv, és ha a saját gondolataink egyik projektről a másikra előre tudnak lépni, és ugyanazt a kérdéskört különböző léptékekben is körbe tudjuk járni, amely az adott téma mélyebb megértését teszi lehetővé.

Mi szerepel a (pozitív) jövőképedben?

Nagyon szeretnék lakhatással foglalkozni, az például nagyon izgat, hogy hogyan lehet jó társasházat tervezni, mert ez egy nagyon fontos kérdés. A tömeges lakásépítésben elvesznek olyan szempontok, amik fájdalmasan hiányoznak szerintem. Emellett izgalmas lenne azon gondolkodni, hogy hogyan lehet igazán demokratikusan működő közteret vagy közfunkciót tervezni.

 Hogyan kezeled azokat a terveket, amikkel kevésbé voltatok elégedettek?

Mindegyik tervnek van tanulsága. Vissza kell lépni kettőt és megnézni mit tudunk tanulni belőle, fel kell fejteni, hogy mit rontottunk el és legközelebb ezt hogyan lehet elkerülni. Nem keserít el feltétlenül, inkább tanulási lehetőségként és folyamatként fogom fel.

Hazai és külföldi irodák közül hova fordulsz inspirációért?

Az építészet a hatvanas-hetvenes években modernizmussal szemben megfogalmazott kritikai irányzatok izgalmasok számomra. Ebben az időszakban számos bátor, izgalmas formavilágú, kísérletező jellegű projekt született, ahol az alkotás még tisztán alkotás maradt. Ebben az időszakban az építészek még jobban hittek abban, hogy amit csinálnak az progresszív és előremutató. Akkor is biztosan megkérdőjelezték magukat, de valahogy pozitívabb világképet sejteknek ezek a házak, mint ami mondjuk ma jellemző. Nemzetközileg is és itthon is vannak erre példák.

Mi számodra a legérdekesebb hely vagy helyzet, hogy köztér?

A városokban lévő, sok funkcióval rendelkező, bárki számára nyitott közterek, parkok. Az ilyen szabad helyek inspirálóak számomra, amik üresen maradnak, ahol levegőt lehet venni egy gyakorlatilag mindenhol teljesen kitalált, beépített és tervezett városban. Például a berlini Mauerpark városi köztérként az egész város jellegét, szellemiségét sűríti magába. De a londoni Hyde Parkban is ugyanezt éreztem. Egy fontos hely, ahol a városlakók, nagyon sokféle tevékenységet végeznek és láthatólag szabadnak érzik magukat közben.

Egy zene, egy film, egy könyv, amit ajánlasz?

Film: Ötödik pecsét
Könyv: Joseph Conrad: Tájfun
Zene: titok

Hogyan kapcsolódsz ki? Hobbi, sport, természetjárás?

Mostanában szoktam filmre fotózni – főleg magamnak. Emellett futok és a nem építész barátokkal eltöltött idő, kifejezetten regeneráló tud lenni.

Egy tanács, előadás, konzultáció vagy félmondat, ami ma is gyakran eszedbe jut?

Biztosan számos jó tanács volt, de kettő jut most hirtelen eszembe. Egyik sem pontos idézet, de bennem így maradtak meg. Az egyik, amely egy konzultáción Balázs Mihálytól hangzott el, hogy egy tervezés során sok különböző házat lehet rajzolni, de meg kell találni azt, amelyik a tied. Szerintem ez egy jó és fontos mondás.

A másikat pedig U. Nagy Gábortól hallottam a tanszék őrségi nyári táborában, arról mesélt, hogy pályája kezdetén egy tervezési folyamat első szakaszában gyakran azon aggódott, hogy vajon sikerül-e jó házat terveznie, meg tudja-e oldani a feladatot és hogy ez az izgalom a mai napig nem múlt el, de mára tudja, hogy ez természetes és előbb-utóbb megtalálja az útját.

Az interjút készítették: Mantuano Eszter és Zsitvai Kata építészhallgatók. 

Képjegyzék:

01 Portré - fotós Mohai Balázs

02 Diploma terv

03 Cserép - Épületfotó - fotós Danyi Balázs

04 Flow - Épületfotó - fotós Danyi Balázs

05 Brennberg - Épületfotó - fotós Danyi Balázs

06 Nemépítészet - fotó

07 Iroda - fotós Danyi Balázs