Marián Balázs

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervedre, milyen élmény volt számodra, valamint miért választottad a Középtanszéket?

Harmadéven volt a középülettervezési tárgyunk, ahol a Balázs Mihály, Cságoly Ferenc, Karácsony Tamás trió által vezetett csapatba kerültem, és egy belső leosztás révén Balázs Mihályhoz, nála is ragadtam a diploma végéig. Vele csináltuk a középtervet, a komplexet és a diplomát. A komplex után egy évre elmentem Tempus ösztöndíjra Stockholmba. Ott is volt több tervezési feladat, az egyik egy kis tárgynak, vagy térnek az elemzése, kutatása és tervezése. Motivált a feladatkiírás és én a liftet, felvonót választottam. Stockholmban volt egy külszíni felvonó az egyik szigeten és nagyon megtetszett, hogy teljesen máshogy látod a világot egy mozgó térből. Az egész diploma egyébként innen is alakult: a dinamikus mikrotérből nőtte ki magát egy olyan mestermunkává, amiből „háztárgy” lett, egy felvonóház a Bem rakparton. Nagyon jó emlékeim vannak az egész egyetemről, a Középülettervezési Tanszékről és Mihályról is, azzal együtt, hogy a többi mesterrel is jó viszonyom volt. Többször egyeztettünk, vagy konzultáltunk még Cságoly Ferenccel, Karácsony Tamással közösen is. Ez egy többszereplős együttműködés volt, de persze Misinek volt a legnagyobb szerepe benne.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból, és mit csinálnál másképp?

Egyszerű a második kérdésre adott válasz: semmit. Nagyon élveztem az egyetemi időszakot, és azt hiszem, ki is használtam azt az öt évet, ami rendelkezésre állt. Azt gondolom, hogy nagyjából 15 év alatt lesz valaki építész, aminek az első 5 éve a graduális képzés. Nagyon nem mindegy, hogy mivel tölti az ember azt az időt, mert az meghatározza a következő 10 év intenzív tanulási időszakot, és a következő 20-40 év szakmagyakorlási időszakot is. Persze ezek nem éles határok, mert örökké tanulunk, és már az egyetem alatt is vannak olyan munkáink, amelyek a szakmagyakorlásnak részei, mégis úgy érzem, hogy a diploma megszerzése után még egy jó 10 év tanulási időszak van, ami irodákban, vagy egyéb szakmagyakorló helyeken, vagy akár ösztöndíjak által biztosított műhelyekben, vagy egyetemeken folytatódik, egészül ki. Úgyhogy nem csinálnék semmit máshogy. Nagyon jó volt az az időszak az egyetemen, és szintén jó volt ez az egyéves stockholmi ösztöndíj, amin teljesen más oktatási rendszerbe tekinthettem bele.

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

Alapvetően a tanszékkel és az oktatókkal maradt intenzív szakmai kapcsolat, ami főleg egyetemközi együttműködésekben, közös munkákban, publikációkban nyilvánul meg. Rendszeresen részt veszek tanszéki programokon, diplomavédéseken és egyéb kurzus értékeléseken.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában?

Az egyetem elvégzése után Misi felkért egy külső oktatói szerepre, így kezdhettem el oktatói-akadémiai pályafutásomat. Mellette már irodában is dolgoztam, így nem éreztem azt a nagy nyomást, felelősséget, ami egy ilyen külsős-oktatói pozícióval jár. Ennek egyik oka az volt, hogy nagyon sokáig a régi mesterekkel taníthattam együtt Balázs Misivel, Karácsony Tamással, később pedig az egyetem belsőssé vált oktatóival. Nagyon erős személyes-szakmai, baráti-kollegiális viszony alakult ki ezzel a közösséggel, ami alapvetően meghatározta a szemléletemet, az építészethez való viszonyulásom alakulását. Mindez legalább 10 évig tartott, egészen addig, amíg el nem kezdtem a MOME-n a doktori iskolát és Turányi Gáborral elkezdtünk a mesterszakon tanítani közösen.

Az önéletrajzodban olvastam, hogy többször is voltál külföldön képzéseken, Stockholmban, Londonban, New Yorkban. Milyen élmények voltak, milyen tapasztalatokat szereztél?

Nagyon jó tapasztalatokat szereztem, és mindegyik egy kicsit más volt. Nagyon érdekeltek, és most is érdekelnek más kultúrák szokásai, és ami ezen belül van: az épített környezet jellegzetességei és környezetalakítási szokásai is. Érdekelt az északi építészet egyfelől, másfelől pedig pont a stockholmi egyetem tervezési kultúrája. Különleges élmény volt annak ellenére, hogy őrületesen nagy műhellyel rendelkezett az egyetem, és a hallgatók többsége leginkább azokban a műhelyekben és otthonterekben volt egész nap. London sokkal inkább a nagyvárosi világnak a megismerése volt számomra. A tárgykultúra mellett mindig is érdekeltek urbanisztikai kérdések, tehát a város, az ember: mindaz, amit ma “Space Makingnek” hívunk. Akkoriban csírájában már megjelent a városi kis beavatkozások és a városi terek alakítása közösségi tervezéssel, amit jó volt megtapasztalni. New York a doktori képzés keretében történt, ott a doktori értekezés egy-egy állítását teszteltem. Mindegyik külföldi tartózkodás alapvetően akadémiához kötődött, sosem szakmagyakorláshoz, és mindig valamilyen részterületnek a kutatásához. Érdekes módon, nem annyira szigorúan vetten építészeti fókuszú volt egyik sem.

Hogy telt az első év az egyetem után, milyen tapasztalatok voltak az első munkahelyeden?

Az igazi első munkahelyem Puhl Antalnál volt, és nem is egy év, hanem az első öt. Éjjel-nappal, hétvégén is dolgoztunk. Nagyon-nagyon megterhelő időszak volt. Nem volt egyszerű az átállás, hirtelen szembesültünk azzal, hogy elveszítettük a szabadidőnket. Intenzív időszak volt, tanulságos és termékeny, és egy kicsit kiégető is, de aztán a munkahely váltásokkal az ember megtalálja a helyét. Egy-két irodát követően megerősödött a kapcsolat Gereben Péterrel, a mostani társammal, barátommal, és az ezután alakult iroda mind szakmailag, mind személyes szempontból is jó, működik.

A jelenlegi munkatársi köröd hogyan alakult ki?

Péterrel nagyjából egy időben jártunk egyetemre. Egy évben születtünk, ő néhány évvel később végzett, viszont az egyetemen nem ismertük egymást. Valahol abszurd dolog, hogy egy ekkora közösségben nem találsz rá arra, akivel később évekig mindennap együtt vagy. Ez nyilván a méretből is fakad. Később a Mesteriskolán találkoztunk, az egyetem elvégzése után öt évvel. Az egyik pályázatnál Reimholz Péterrel és Gereben Péterrel csináltunk egy tatai lovardát. Meg is nyertük, és utána több éven keresztül úgy pályáztunk együtt, hogy még a saját irodáinkban dolgoztunk napközben.

Milyen módszerrel és eszközökkel tervezel?

A manualitásnak nagy híve vagyok. Ez lehet, hogy túl tradicionális megközelítés, de azt gondolom, hogy a skiccnek, a makettnek nagy szerepe van a tervezésben. A tereknek, tömegeknek, beépítésnek megtapasztalása történik ilyenkor. Emellett számítógépes vagy digitális eszközöket is intenzíven használunk, az is nagyon jól működik. Nem beszélve arról, hogy sok múlik azon, milyen munkát végez az ember: inkább pályázatot csinál, vagy inkább egy megbízásra szép lassan fölépíti az építészeti koncepciót.

Melyik terved, épületed áll hozzád legközelebb? Melyikre vagy a legbüszkébb?

Nincs ilyen. Inkább úgy mondom, hogy mindegyiket magaménak érzem, és látom a gyerekbetegségeit is, amik lehetnek tervezésbeliek, kivitelezésbeliek, használatbeliek: ezekből a defektekből megpróbálok tanulni, és a következő munkánál ezeket a tanulságokat beépíteni. De nincs kedvenc, mindegyiket szeretem, hiszen több évet foglalkoztam velük.

Hogyan kezelted azokat a terveket, amikkel kevésbé voltál elégedett?

A tervezés egy olyan folyamat, mely során egyre jobban megismerkedik az ember az adott kérdéssel, és a kérdésen keresztül önmagával. Magát keresi a tervben, és magát is találja meg. Úgyhogy akkor elégedetlen, ha nem sikerül felfejtenie magát a tervben, vagy nem sikerül kifejtenie magát a tervezési folyamatban. Másrészt a tervezés bevonódás is, megszemélyesítés is: minél többet foglalkozik az ember a tervvel, annál inkább nem csak a magáénak érzi, hanem önmaga is. Úgyhogy én azt hiszem, hogyha az ember lelkiismeretesen jár el, akkor sokat foglalkozik a tervvel, és akkor kicsit olyan lesz, mint önmaga.

Innentől kezdve nem is annyira a tervvel vagy a folyamattal vannak hibák, hanem a legelejével, a kérdésfeltevéssel. Rossz kérdésre nem lehet jó választ adni, és abban nagy szerepe van az építésznek, hogy megtaláljuk a rossz kérdést, és kiigazítsuk jó kérdéssé. Vagy pedig a folyamat másik végén, ha a kivitelezés és a használat szakaszára gondolok, szintén van szerepünk abban, hogy hazai, vagy legalábbis regionális környezetre és használatra tervezzük az épületeinket, nem pedig egy megfoghatatlan előkép alapján idealizált világra. Fontos, hogy a kivitelezővel szót értsünk, és megértessük a tervünk milyenségét, hogy azt elfogadható szinten meg is tudja valósítani.

A harmadik fázis, a megvalósulás vagy a használat leginkább, ami egy nagyon trükkös dolog, hogy mások hogyan értelmezik a tereket, hogyan használják, hogyan vigyáznak rá, építik tovább, vagy fogadják be. Ebben fontos a megbízóval való kommunikáció, de még fontosabb az élet egyfajta ismerete, hogy el tudjuk képzelni, hogy az a közösség, aminek tervezünk, valóban fogja tudni használni, vagy meg fogja tudni érteni azt a térstruktúrát, fizikai környezetet, ami létrejön.

Volt-e válságkorszakod, és ha volt mikor, és hogyan tudtad kezelni?

Kétfajta válságot éltem meg. Az egyik, amikor változás előtt vagy, és abban a közegben, ahol dolgozol, már nem érzed igazán jól magad. Kérdéses, hogy hogyan tudsz otthagyni egy olyan közösséget, ami rengeteget adott neked, mégis lépni kell ahhoz, hogy egészségesen tudd tovább vinni azt, amit gondolsz a világról. Ez egyfajta válság.

A másik pedig, ami viszont állandó, az az időválság, hogy hogyan lehet egyszerre több dolgot végezni anélkül, hogy hátrányt szenvedjen bármelyik. Az egyetem és az iroda két teljes értékű embert kívánó foglalatoskodás. Ha a válságot ilyen értelemben értjük, akkor mindkét fajtát pozitív válságnak értem, mert mindkettő motivál arra, hogy kitaláljuk azt, hogy hogyan lehet előre lépni, vagy hogyan lehet egymás mellett vinni a tevékenységeket. Egyik válságot se úgy éltem meg soha, ami elnyomna vagy megakadályozna. A válság az jó dolog.

A hazai, külföldi irodák közül hova fordulsz inspirálódni, vagy akár irodalmi, képzőművészeti, mozgóképes alkotások, alkotók tekintetében?

Az iroda jelentése számomra inkább a szellemi műhely. Vagy olyan környezetet, amiben valamilyen csoport alkot. Ezt azért fordítom át így, mert számomra a MOME egy nagyon erős inspirációs közeg. Sokat inspirálódok a filmesektől, grafikusoktól, a társtervezőktől. Ebben nagy szerepet játszik az oktatói közeg, de ugyanakkora, vagy még nagyobb a hallgatóság az időnként naiv, de alapvetően érdeklődő, hihetetlen inspiratív, motiváló közösségének jellemzője. Persze, én is járok időnként előadásokra itthon, külföldön, ahol klassz építészeket hívnak meg. Abban az évben, amikor Steven Holl címzetes egyetemi tanár lett, tartott egy egyhetes workshopot a hallgatóknak a MOME-n. Különleges, ahogy dolgozik. Hihetetlen akvarelles rajzi képessége van, ahol lényegében egy élesítési folyamat az ő tervezési metódusa. A legelején felvázol nagyon homályos, szétkenődött kontúrú atmoszférákat, majd azok elkezdenek egyre pontosabb fizikai határral bírni.

Mi számodra a legérdekesebb hely, helyzet? Köztér? Nem csak Budapesten belül.

Az egyetem alatt már nagyon szerettem a történeti építészetet, és sok helyre elutaztunk. Kifejezetten építészeti emlékeket, tereket, atmoszférákat megtapasztalni, és ez a szakmagyakorlás elején is folytatódott. Rengeteg tanulmányi kirándulásban vettem részt és a Mesteriskolában is rengetegszer voltunk ilyeneken, ott már rendre kortárs tereket láttunk. Mostanra sokkal inkább az a térhasználati fókusz érdekel, hogy hogyan használják az emberek a tereket, és az kevésbé érdekel, hogy ezek milyen formai eszközökkel lettek megfogalmazva. A másik, teljesen eltérő irány a természethez való fordulás. A pályafutásom elején meglévő, az épített környezet felé való nyitás és megismerési vágy most kicsit visszafordult, és a feltöltődésben nagyon fontosak a természeti elemek. Ha ki kéne emelnem, akkor az óceán lenne, vagy a sivatag, tehát két teljesen homogén, monokróm természeti elem, ami leginkább vonz.

Milyen zenét, filmet, könyvet, verset ajánlanál?

A legutóbbi időben viszonylag sok jazzt hallgatok. Fontosnak tartom a zene megtapasztalását. Van egy Tilos Rádiós műsor, a “Még több jazzt az óvodákba!” - már a címe is szenzációs. Nagyon igaznak találom, hogy a jazz egy olyan műfaj, amit érdemes személyesen is megtapasztalni.

Filmet nehezen tudok kiemelni. Hangulatfüggő, szeretem a francia új hullámot. Hihetetlen jó időszaka volt a filmeknek, azokat bármikor szívesen megnézem. Könyvben, azt is csak az elmúlt időszakra tudom vetíteni, de a “Párhuzamos történetek” újra és újra feljön Nádas Pétertől. Szeretem a magyar irodalmat és Nádast jó írónak tartom. Azért is ez a könyv, mert amellett, hogy hihetetlenül hosszú, jó az a helyenként vontatott, helyenként fordulatos, felgyorsuló világ, amibe bele visz a szöveg.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami a mai napig gyakran eszedbe jut.

Nekem két mesterem volt, a graduális időszakban Balázs Mihály és a doktori időszakban a Turányi Gábor. Nem is egy specifikus mondat jut az eszembe, hanem a beszélgetéseink hangulata. Mindketten teljesen mások. Turányi inkább szótlanul támogatott, Misi pedig nagyon is fennhangon instruált. Mégsem az lett a következménye a konzultációknak, hogy átvettem volna egy az egyben a javaslatukat, hanem csak az inspirációja révén elindított bennem valamit.

Mit tanácsolnál azoknak, akik most vannak a képzésük vége felé, miként álljanak a jövőhöz?

Azt gondolom, hogy az alázatnak nagy szerepe van a szakmánk gyakorlásában. Amit csinálunk, az egy közösségi tevékenység. És ha nem vagyunk eléggé figyelmesek, alázatosak, akkor csak nagyon múlékony dolgokat tudunk alkotni. Nem szeretek tanácsokat adni, mert olyan korban élünk, ahol, nagyon türelmetlenné váltunk egyébként mi is, nem csak a fiatalabb generáció. Viszont úgy látom, hogy a türelemmel nagyon sok mindent el lehet érni. Meg lehet ismerni olyan helyzeteket, amiből rengeteget lehet tanulni. Könnyű fölállni 1-2 hónap után egy irodából, hogy keveset fizetnek. Hogy unalmas. Hogy nem elég kreatív. De ha megmarad bennünk a hit, hogy ez szép fokozatosan átfordul tanulási folyamattá, és kreatív állapotot is el lehet érni, akkor abból nagyon sok tanulság jöhet. Ez persze nehéz. Még a gyerekeimnek se tudnék teljes hitelességgel átadni ilyen türelemre intő szavakat.

Az interjút készítették: Kiss Katalin Kitti és Csertán Tamás építészhallgatók.

Képjegyzék:

01 portré, fotó: Oravecz István

02 diploma makett, 1997

03 AÉS Borterasz, 2014, fotó: Lukács Dávid

04 Gyermely központ, fotó: Danyi Balázs

05 BGE könyvtár, 2024, fotó: Danyi Balázs

06 Asso 99, fotó: Szántó Áron

07 irodafotó, archívkép