Pajer Nóra

Hogyan alakultak úgy a tanulmányaid, hogy a Műszaki Egyetemen és Dániában is szereztél egyszerre diplomát? 

A BME-n kezdtem 1998-ban, és én negyedév végén fáradtam el nagyon. Már akkor is kreditrendszer volt, de igazából voltunk páran, akik nem csúsztunk el. Negyedév közepén pályáztam meg egy Erasmus ösztöndíjat Dániába, hogy ebből én most kicsekkolok. És ez így pont a komplex1 és a komplex2 közé esett be nekem. Eredetileg csak fél év lett volna, de én nagyon jól éreztem magam kint, és úgy éreztem olyan dolgokat is megtanulok, amiket az itthoni képzésben akkor nem kaptam meg, úgy, hogy megbeszéltem az ottani vezetéssel, hogy kint is lediplomázhassak. Így 2 évet maradtam, lediplomáztam, és csak ezután fejeztem be itthon a komplex2-t meg a diplomát. Magyarországon okleveles építészmérnöki diplomát szereztem, Dániában egy Constructing Architect BSc-t. 

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket, valamint a témát?

Én nem építészcsaládból jövök, úgyhogy eléggé fogalom nélkül kerültem az egyetemre. Jó rajzkészséggel, meg térlátással, matek-fizikával - igazából így lettem építészhallgató. Az első néhány év tervezési tárgyain még űrlénynek éreztem magamat, fogalmam sem volt, hogy mit várnak tőlem. Nekünk még volt népi építészet, ahol parasztházat kellett makettezni. Még függönyt is raktam belülről az ablakra, mert nem volt semmi előképem. Mire a Középülettervezéshez értünk ott éreztem végre, hogy megérkeztem. Ott volt már annyira komplex a feladat, hogy egy félév alatt egy házat kellett megtervezni. Fejérdy Péternél voltam, aki eleve egy nagyon türelmes, odafigyelő, kérdezve segítő konzulens volt, szerettem nála tervezni, vele dolgozni. Ezért alakult ki a ragaszkodásom a Középtanszékhez, itt éreztem azt, hogy „Ááá, szóval akkor ezt csinálja egy építész!”. Ilyenkor érkezik meg az ember rajztudásban és gondolkodásmódban, tehát már lehet rendesen építészetről beszélni. 

A Középtanszék ilyenkor csinált egy tankört, akiknek fönt a III. emeleten volt egy műterme, ahol makettezni lehetett, meg összeülni, ez volt az úgynevezett kiemelt tankör. Ide bekerültem, és ekkor Balázs Mihály, Karácsony Tamás meg Major György voltak a konzulensek. Én Balázs Misihez csapódtam, majd nála is komplexeztem és diplomáztam. 

A diplomatervem Gödre készült, a „Dunai védett halak akváriuma”.  Erősen kötődöm a vízhez, nagyon szeretem a vízpartokat - valószínűleg emiatt alakult ki ez a témám. 

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálnál másképpen? 

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Szerintem az egyetem nagyon jó volt, de attól a 2 évtől Dániában rengeteget kaptam. Tudom, hogy most már másképp megy az oktatás itthon, de amikor idejártunk, mindenki önmagában dolgozott. Az ember csak később tapasztalta meg, hogy az építészet csapatmunka. Nekem ez már a BME-n is nagyon hiányzott és Dániában tanultam meg csapatban dolgozni. Ezt a tudást a külföldi tanulmányaimnak köszönhetem. De szerencsére már itthon is változott a helyzet. 
Ami viszont nagyon jó volt, az az átfogó szemlélet, amit az emberbe belenevelnek. Így van ez a nagy igényességgel is, ami aztán vissza is tud ütni, hiszen az ember sosem elégedett. Mindig ki akar próbálni még egyet, megnézni, működik-e, biztos ez-e a legjobb válasz. Pedig kell tudni húzni egy határt. Amikor már a gazdaságosság határait súrolgatjuk, akkor meg kell tudni állni. Szerintem ez a fajta igényesség is az egyetemről jön.

De a legfontosabb az, hogy ha teljesen új dologgal kell foglalkozni, ami különbözik a korábbiaktól, tudjuk azt, hogyan kell hozzányúlni, hogyan kell begyűjteni hozzá az információkat. Ehhez nagy magabiztosságot adott az egyetem. Azt mondják, hogy teher alatt nő a pálma, és a Műszaki Egyetemen ez biztosan így is van. Van szaktársam, aki animációs filmtervező lett, van, aki kertész. Szerintem azért is tudunk ilyen sokféle irányba is elmenni építész diplomával, mert mindenbe egy kicsit belelátunk az egyetemen, több területtel is megismerkedünk. 

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből? 

Mostanra már kevés. A tankörrendszernél ábécé sorrendben fölszabdalták a 300 embert, aki akkor egy évfolyamra járt. Az én tankörtársaim nagyrésze így az O-P-R (én, mint Pajer) kezdőbetűs hallgatók lettek. Mivel én nem voltam kollégista, így sok közeli barátom a tankörből lett. 

Kezdünk kifele jönni már ebből az időszakból, amikor az ember összes szabadidejét lekötik a gyerekek. Így mostanában próbáljuk azokkal az építészekkel, akiknek már kezdenek a gyerekei fölnőni, hogy csinálunk közösen dolgokat. Izgalmas ez az újranyitás, amiben most éppen benne vagyunk. 

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában? 

Szerintem az én életutam nem annyira hagyományos építész életút abból a szempontból, hogy diploma után én egy kivitelező céghez mentem el dolgozni. Ennek oka az volt, hogy én a való életben szerettem volna érteni meg látni a dolgokat, még az egyetemi elméleti oktatás után. Az 5 év, amit a kivitelezésben töltöttem erre nagyon jó volt, nagyon sokat tanultam belőle. 

Aztán Soltész Noémivel, akivel még Dániában ismerkedtem meg, már 2011-ben megalapítottuk a Nanavizió-t. Az ember próbál vizionálni, előretekinteni, előremenni, de egy kicsit a gazdasági helyzet után rohannak ezek a cégek mindig. Az utóbbi 20 évben válságból válságba próbálunk építkezni, meg nőni. 

Pályázunk, ami fontos. Ez biztosan a Középtanszék miatt is van, hogy ezt szeretjük. 13 éve létezik a cég, sok pályázaton indultunk, 10-en szereztünk díjat, megvételeket is.  A pályázatokat szeretjük és fontosnak is tartjuk. 

Hogyan telt az első év az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden? 

A kivitelezői szakmai gyakorlaton nekem megtetszett a hely, ahol elkezdtem dolgozni. A diploma után is valamennyire kapcsolatban voltam velük, így jött a lehetőség, hogy folytassam a munkát náluk. Nekem ez egy tök jó tapasztalat volt, megélni azt, hogy az ember értelmesen hozzá tud szólni és átlátja a dolgokat. Sose volt rossz tapasztalatom azzal, hogy kimegyek egy építkezésre. Mindig ki tudtam járni magamnak a szakmai tiszteletet. 

Közvetlenül ezután pedig megalapítottuk a Nanaviziót. 

A kreatív tervezés mennyire hiányzott a kivitelezésben töltött évek alatt?  

Nagyon. Mivel bennem volt ambíció, én 2008 óta kamarai tag vagyok. Még a kanyarban sem volt a Nanavizió, de már tudtam, hogy később biztosan tervezni akarok. A kivitelezőcégnél belsőépítészeti tervezések voltak, ami kreatívabb volt. Ezért is merünk a Nanavizióval kivitelezni és belsőépítészetet is csinálni. 

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi körötök? 

Noémivel Dániában ismerkedtünk meg, kialakult köztünk egy erős kémia, szerettünk együtt dolgozni. Diploma után, amikor még mindketten máshol dolgoztunk, esténként már akkor is közösen pályáztunk. Egy közös barátunknak elkezdtünk házat is tervezni, ami azóta is az egyik legszeretettebb házunk. 

Közben megszülettek a gyerekeink, és amikor visszajöttünk, akkor kezdett el annyi munkánk lenni, hogy láttuk, ezt már ketten nem bírjuk, így szépen fokozatosan többen lettünk. Női iroda lettünk, de ebben nem volt szándékosság. Eleve az Építész Karon több a lány, mint a fiú. De hozzánk mindig is több lány jelentkezett. Tavaly voltunk 12-en az irodánál, és abból Bálint volt az egyetlen férfi. Most kevesebben vagyunk, 6-an dolgozunk együtt. A válságot mi is megérezzük, pont, mint a többi építésziroda.

Milyen módszerrel, eszközökkel terveztek? 

Mindenfélével, mi ilyen kutatósak vagyunk. Ha van egy helyszín, mi arról mindent is szeretnénk tudni. Még azt is, hogy hol van egy kőbánya a környéken, ahonnan helyi anyagot lehet nyerni. Ezeket mi szeretjük. Van-e valami érték, amit meg lehet ott a helyszínen őrizni. Vigyázunk, nem feltétlenül bontunk, inkább megőrzünk és hozzáépítünk, ha az működik. 

Másfajták vagyunk magunk között is, Noémi inkább olyan, aki rögtön leül és nagyon sokat skiccel. Én inkább befelé fordulok, szeretem érlelni a gondolataim, néha napok is eltelnek mire elkezdek rajzolni. Mikor felépül bennem ez a belső feszültség, hogy már valami nagyon van, amit ki szeretnék adni, akkor kezdek el én is rajzolni. Valamennyit szabadkézzel is, meg gondolkodunk nyilván skiccekben is, de főleg számítógéppel. Rengeteget modellezünk gépen. Mikor pályázat van, akkor gyorsan szoktunk makettezni is, van ehhez habvágó gépünk is. Pici modelleket készítünk, vagy akár hajtogatunk.

Melyik tervedre/épületedre vagy a legbüszkébb?

Az egyik az a legelső házam. Ezt a házat barátoknak terveztük, és nagyfokú bizalommal álltak hozzánk. Egy nagyon meredek budai telekre terveztük, ahol volt egy kis ház, amiben korábban egy néni élt. Abban egyetértés volt a megbízóinkkal is, hogy nem bontjuk le a régi házat, megőrizzük, ami érték. A végső tervben is lehet látni, hogy mi az eredeti, és mi az, amit mi tettünk rá hozzá 

A Szobon álló Bagolyvárat, amit 2020-ban terveztünk, szintén nagyon szerettem. Adott volt egy ici-pici, végletekig leromlott neoklasszicista épület. Nagy szerencsénkre a megbízónk nem azt mondta, hogy az egyszerűség és a költséghatékonyság érdekében tegyük a földdel egyenlővé a meglévő dolgokat. Elfogadta, amit mondtunk, hogy őrizzük meg ami szép és értékes, és építsünk még hozzá. 

Én ezt a fajta hozzáállást nagyon fontosnak tartom. Szerintem túl sokat építünk, túl sok beton folyik ki. Ez nyugatabbra már nem így van. Sokkal jobban oda kell figyelni a meglévő dolgokra, azok újrahasznosítására. Ha egy ház ott van a telken, meg kell nézni, hogy például szerkezetig visszabontva mit tudunk belőle hasznosítani. Szerintem ebbe az irányba kell egy picit jobban elmenni nekünk építészeknek. Sok üres épület van, és mégis újabb és újabb épül. Előbb-utóbb ezt nem lehet majd így tovább csinálni. 

Külföldön ez már egy jobban működő dolog. Csak egy kicsit szét kell nézni, hogy így is lehetne. Az építész felelőssége felhívni a figyelmet arra, hogy érték lehet az, ami jelenleg is ott van. 

Hogyan kezelted azokat a terveket, amikkel kevésbé voltál elégedett? 

Egy terv csak az egyetemen jön úgy létre, hogy te elképzeled, lerajzolod, és a konzulens próbálja belőled kihozni a maximumot. A valóságban mindig egy megbízónak tervezünk. Ha egy tervezés úgy tud végig menni, hogy egy megbízó nem tesz semmit hozzá, az inkább szomorú. Egy tervezés az mindig egy interakció, az mindig egy párbeszéd. Kompromisszum van benne, amit én nem bánok. Egy kompromisszumkereséstől, és a beszélgetéstől, ami mögötte van, attól jobb lesz minden ház és minden tér. Még ha nem is olyan lesz, mint ahogyan eredetileg elképzeltem, általában akkor is elégedett tudok lenni a végeredménnyel.

A másik oldal, amikor kivitelezés közben történik valami áttervezés, amiről nem is szólnak vagy valami félresikerül, amiatt nagyon szomorú tud lenni az ember. De az ilyeneket el kell tudni engedni. 

Volt válságkorszak? Mikor, hogyan kezelted? 

A mostani létszámcsökkenéssel, és a kevesebb munkával, ez a mostani egy válságkorszak. Kifejezetten nagyon nehéz. Nagyon nehéz megélni is. Az ember próbálja megőrizni a józan eszét, meg az optimizmusát, de néha nem megy. Próbálunk „előremenekülni”. 

Éppen ezért gondoltuk úgy, hogy érdemes belevágni a Budapesti Építészeti Kamara megújításába. Most több idő és figyelem jut erre, és ebben találtunk új lendületet – tavaly sok fiatal építész is csatlakozott az ügyhöz. Ennek eredményeként többen közülünk a kamara vezetésébe is bekerültek.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért? 

Olvasom az online magazinokat folyton, onnan tud inspirálódni az ember. Ha konkrét tervezési feladat előkerül, akkor ott nézegetünk, keresgélünk. Kellenek az előképek, hogy hol tart egy más építészeti kultúra ugyanannak a feladatnak a megoldásában. 

A skandináv építészetet szeretem. Kedvelem David Chipperfield épületeit a nagyon erős, szigorú struktúráival. Van egy ír tervezőpáros, akik nyertek Pritzker-díjat is, Yvonne Farrell és Shelley McNamara. Tök jó, hogy női tervezőpárosként is el lehet érni eredményt. Hiába sokkal több a nő, férfiként még mindig egyszerűbb érvényesülni. 

Aztán persze van, ami mindig példa, a nagyon ismert épületek. Például Peter Zumthor szoborszerű házai, amik mindig az ember fejében vannak. 

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér? 

Nagyon szeretem az átmeneti tereket, például a vízpartokat. Hol van vége a víznek, és hol kezdődik a szárazföld. De ilyen egy épület tornáca is, ami kint is van, meg bent is van egyszerre. Ezeket érdekes tereknek, élményeknek tartom. Budapesten emiatt kedvelem a Dunapartot, már ahol oda lehet menni a folyóhoz. 

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlanál? (1-1-1-et) 

Nem tudok zenét hallgatni munka közben, ez egy ilyen fura dolog. Ha hallgatom a zenét, akkor sem hallom, mert annyira befelé fordulok. De a férjem nagy zenehallgató, így ha ő valamivel találkozik, azt mindig „becsatornázza” nekem. Ilyen például  LA Suzy, nekünk tavalyi találat, és nagyon szeretem, mert friss és őszinte, amolyan sanzonba oltott diszkózene, koncerten is voltunk nemrégiben. 

Könyvek terén mostanában jöttem rá, hogy igazából nagyon szeretem a képregényeket. Például Sarah Andersent, aki egy női képregényrajzoló, és van egy érdekes sorozata, ami „Adulthood is a Myth” címre hallgat. Vagy Marjane Satrapi, aki egy iráni irónő, Franciaországban él, és rajzol is, képregényformában dolgoz föl ő is. Tőle pont most „olvasom”, vagyis vizuálisan olvasom az „Embroideries”-t. 

Filmeket mostanában főleg a gyerekekkel nézünk. Próbáljuk az ő érdeklődésüket és világukat kinyitni. Nemrég néztük meg a Spartacust velük, ami tök érdekes volt nekünk is újra, felnőtt korban. Ezenkívül nekem szintén új/régi találat a Koyaanisqatsi - Kizökkent világ, Philip Glass zseniális zenéjével.

Hogyha az ember cégvezető és építész is, rettenetesen be van fogva mentálisan. Így a szabadidőben a kikapcsolódás nagyon fontos faktorrá válik. Nincs mindig energia egy újabb szellemi kihívásra, muszáj kikapcsolni az agyat. 

Hogyan kapcsolódsz ki? 

Nekem a szabadidős tevékenységem a festés, ez az az énidő, amikor ki tudok szakadni a hétköznapi rohanásból. Szeretek kézzel készíteni dolgokat. 

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut? 

Tanácsnak egy könyvet tudok ajánlani, Olga Tokarcuk - Lost soul-t. Ez az egyik kedvencem, szerintem ennél szebben nem lehet megfogalmazni a könyv lényegét, ami a következő: A rohanásban/teljesítésben nagyon könnyű elveszíteni a kapcsolatot a belső lényegünkkel, néha le kell lassulni, csak leülni és nézni.

Az interjút készítették: Szabó Tas és Szarka Boglárka építészhallgatók.

Képjegyzék:
01 - Portré
02 - Ház Rózsadombon
03 - Belső Genesys
04 - Első családi ház
05 - Malomkert szállás
06 - Festés
07 - Iroda