Pásztor Ádám

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket?

Ehhez időben vissza kell menni egészen a Középülettervezés 2. tantárgyig. Számomra az egyetemen sokáig nehéz volt ráébredni arra, hogy mi is az az építészet, nem hoztam otthonról ezzel kapcsolatos élményeket, amik ezt megkönnyítették volna. Rendelkeztem kellő rajztudással, matematikai ismeretekkel, és ezek a dolgok nem is okoztak különösebb nehézséget, de a tervezés nehezen ment. A Közép 2 volt az első olyan meghatározó élményem, ahol elkezdtem megérezni, hogy mit is jelent mindez. Nagyon nagy szerepe volt ebben konzulenseimnek, Selényi Györgynek, majd a komplexen Karácsony Tamásnak. Az a módszer, ahogy ők konzultáltak, az nagyon sokat jelentett nekem. Kettejük személye és építészeti hozzáállása, tanítása miatt döntöttem úgy később, hogy a tanszéket választom diplomatervezésre. Diplomatémaként – a természetes vizekhez való vonzódásom okán – Vácra terveztem egy csónakházat, Karácsony Tamás témavezetésével.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálnál másképpen?

Az egyik a nyitottság. Karácsony Tamást olyan embernek ismertem meg, aki nyitott a fiatalokra és a kortárs építészetre, ez egy nagyon jó minta volt. Selényi Gyuri szintén, mindkettőjüktől sokat tanulhattam arról is, hogy hogyan zajlik a rajzban gondolkodás, rajzban tervezés. Mikor engem is meghívtak külsős oktatónak az egyetemre, és el kellett dönteni, hogy milyen módszerrel adjam át a tudást, akkor visszakapcsoltam oda, amikor én voltam hallgató. Sokat segített akkor, hogy valaki rajzban folyamatosan újabb és újabb ötleteket, gondolatokat vázolt föl, és ezáltal a rajzban való gondolkodást át tudta adni, amit egyébként soha nem tudtam volna elsajátítani, mert ezt így külön nem tanítják. Ha mai fejjel lennék most ott az egyetemen, akkor talán én magam is jóval nyitottabb próbálnék lenni, jobban tájékozódnék az építészeti tervezés módszertana iránt.

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

A BME-n – tömegképzés lévén – rengeteg ember végez egy évfolyamon. Amikor én jártam oda, akkor is már kreditrendszer volt, mindenki más ütemben teljesítette a képzést, kis pihenőket, külföldi tanulmányutakat közbeiktatva. Mindenfélét csináltak az emberek, az évfolyam szétszéledt. A Városmajori Gimnáziumból, ahova én jártam, heten jelentkeztünk az Építészkarra, és fel is vettek minket, így kialakult egy mag az egyetemen, akik eléggé összetartottak, azóta is rendszeresen összejárunk, a feleségemmel is itt ismerkedtem meg. Déri Dániel, akivel a STUDIO KRAFT Építész Műtermet alapítottam, fölöttem járt egy évvel. Ismertük egymást valamennyire, de később kerültünk szorosabb kapcsolatba.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában?

A tanszékkel megszakadt a kapcsolatom a diploma után, és legközelebb jóval később tértem vissza oda, a MOME-s doktori képzés után, ahol egy teljesen másfajta oktatási módszert, más világot ismertem meg, Janáky István, Csomay Zsófia, Turányi Gábor személyén keresztül. A Középülettervezési Tanszékre Fejérdy Péter hívott külsős oktatónak. Tehát itt kapcsolódtam vissza tulajdonképpen a tanszék életébe, új élmény volt, hogy most a másik oldalról nézhetem az egyetemet. De maga a praxisom ettől függetlenül, külön úton haladt.

Mit jelent számodra külsős oktatónak lenni a tanszéken?

A hallgatókkal foglalkozni inkább időtöltés és elköteleződés, nem igazán munka. Nem a pénzért csinálja az ember, hanem legfőképpen azért, hogy amit nekem is adtak az egyetemen, azt a saját gondolataimmal, saját nézőpontommal kiegészítve át tudjam adni a hallgatóknak. Az ember értékeket közvetít, hogyha tanít: mi a fontos egy tervezés során, mire érdemes fókuszálni. Két ilyen témát emelnék ki, az egyik az emberközpontúság, és ez alatt azt értem, hogy nekem nagyon fontos az, hogy nem egy formát, nem egy anyagot, nem egy színt hozunk létre, hanem embereknek alkotunk tereket, akik azt használni fogják. A másik a természetközpontúság, hiszen mi is részei vagyunk a természetnek, amiért felelősek vagyunk, ezért mindig figyeljünk oda, hogy hova készül az az épület, akár egy városban, akár a természetben vagyunk. Az meg nyilván egy picit missziós dolog, hogy az ember minden hétfőn hat-hét órát eltölt ezzel, és reméli, hogy a jövő építész nemzedéke minél műveltebb, felelősségteljesebb és szélesebb látókörű lesz utána.

Hogyan teltek az első éveid az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

Pályafutásom első meghatározó élménye a KetteS Műteremben töltött hét év volt, Selényi György és Sebők Ildikó vezetésével. Gyakorlatilag az ott töltött idő alatt lettem építésszé. Elég sok és izgalmas munkában vettünk részt, makettezéssel és burkolatkiosztással kezdtem, később már Gyuri és Ildikó tervezőtársként tekintettek rám. A Szépművészeti Múzeumnak a térszint alatti bővítése során Karácsony Tamással kiegészülve terveztünk együtt. Utána kerültem át az Archikon építészirodába, ahol viszonylag hamar projektvezető építész lettem. Itt kisebb és nagyobb középületeknek a tervezését vezettem végig, nagyon komplex feladatok jutottak osztályrészemül, de ezeket nagyon élveztem, itt is rengeteget tanultam. Olyan tudást is el tudtam sajátítani, mint a többi kollégával való foglalkozás, a projektvezetés, és amellett nyilván egy összetett tervezési tapasztalatban is részem volt. Ez is érdekes hét évnek bizonyult.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd?

Van, aki az egyetemet követően rögtön saját építészirodát alakít. Nekem ez a gondolat jóval később érett be, a szokásosnál kicsit később, majdnem 40 évesen. Akkor kezdtem el találkozgatni Déri Dániellel, aki korábban az Archikonban volt kollégám. Benne ekkor ugyanilyen gondolatok támadtak, és mivel hasonlóan gondolkodunk az építészetről, 2021-ben alapítottunk egy saját építészirodát. Először ketten voltunk, aztán szépen, ahogy jöttek munkák, felbővültünk.

Óriási különbség dolgozni egy építészirodában és vezetni egy építészirodát. Most a munkáknak a felhajtása, megszerzése, megpályázása is a mi feladatunk, ami nyilván egy teher, de egy izgalmas kihívás is. Ahogy az is, hogy milyen legyen az építésziroda, mi a víziónk arról, hogy merrefele tartunk.

Milyen módszerrel, eszközökkel terveztek?

Van egy erős beszélgetős, előkészítési fázis, a használókkal, megrendelőkkel és építészekkel egymás között. Ez nagyon fontos, itt pontosodik a program és alakul ki a vízió. Utána mindig van egy skiccelési, rajzolási fázis, ami az első gondolatok felvetése, és ezt néha kiegészíti makettezés is, de ez nem feltétlenül jellemző. Inkább mindig megnézzük, hogy mi az adott szituációra a leghasznosabb, a legjobb módszer. És nyilván utána van egy számítógépes szerkesztés, akár kettő vagy három dimenzióban, amivel ellenőrizzük azokat a gondolatokat, amik esetleg skiccben vagy egy gyors makettben felmerülnek. Utána ezeknek van egy ciklikus rendszere. Ilyenkor újból beszélgetünk, újból skiccelünk, újból szerkesztünk, nem tévesztve szem elől a kiinduló koncepciót.

Melyik tervre/épületre vagy a legbüszkébb?

Az egyik, amire büszke vagyok, az első megvalósult Studio Kraftos munkánk, a Hűvösvölgyi úti társasház, ami Építészeti Nívódíj dicséretet is kapott, és be is került az A+ Awards nemzetközi építészeti díj döntősei közé. Ráadásul egy nem túl nagy költségvetésű és nagyon egyszerű házról beszélünk. Viszont a tervezés ideje annál hosszabb volt, pontosan azért, hogy kiérleljük azokat a döntéseket, amelyek egy letisztult és természetközeli, de múlthoz is kapcsolódó, arányos végeredményhez vezettek. Muszáj megemlítenem még a Veresegyház és a Lajosmizse felé induló agglomerációs vasútvonalakat is, ezek főbb állomásait és arculatát mi tervezzük, most már harmadik éve, reméljük megvalósulnak és büszkék lehetünk majd rájuk!

Hogyan kezeltétek azokat a terveket, amikkel kevésbé voltatok elégedettek?

Alapvetően mindenbe beleadjuk a maximumot, ami persze lehet, hogy nem mindig kifizetődő. A lényeg, hogy akkor lehet valami jót létrehozni, ha a megrendelői oldallal van egy olyan partnerség, hogy együtt lehet gondolkodni, és ugyanabba az irányba megyünk. Nem nagyon volt még olyan, ahol ez nem így lett volna, nekünk ebben eddig szerencsénk volt.

Volt válságkorszakod? Mikor, hogyan kezelted?

Kifejezetten a praxishoz kapcsolódó válságom talán nem volt, és ebben mondjuk szerencsés vagyok. Benne van az, hogy alapvetően mind a két munkahelyen, ahol sok időt eltöltöttem, nagyon megbecsültek, amiért hálás vagyok. Nyilván, ha az embernek pozitív visszajelzései vannak, akkor az jót tesz az önbecsülésének is, és inspiráló is. Voltak persze hullámvölgyek, amikor azt éreztem, hogy nem megy annyira, vagy kifog rajtam egy feladat, de aztán ezeken sikerült felülkerekedni.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért?

Számunkra fontos és nagyon figyeljük a kortárs építészetet. Európán belül kedves nekünk a belga, holland építészet olykor bolondos lazasága és erős fenntarthatósági szemlélete miatt, illetve a skandináv építészet a természetközpontúsága és arányossága miatt. Déri Dani a skandináv világban nagyon otthon van, én pedig Dániában és Hollandiában tanultam és dolgoztam, ez talán a házainkon is tetten érhető. A brit építészetben (Caruso St John, Sergison Bates) is nagyon izgalmas dolgok történnek, ezekből is lehet építkezni, itthon pedig többek között Tomay Tamás és Janáky István építészetéből. Személyes inspirációm még, hogy imádom a természetet, nagyon szeretek kirándulni, kerékpározni, vízen lenni, tehát a természet is mindig képbe kerül, mint inspirációs forrás.

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

A legizgalmasabb térélményeim a régebbi gyárépületek és elhagyatott épületek környékén adódnak, ahol előbukkan a szerkezet és az anyag. Sokszor egy ilyen épület úgy alakul át, hogy a természet visszaveszi, és ezáltal létrejön a természetnek és az építményeknek egy nagyon érdekes elegye. Nyilván az is megragadó az ilyen terekben, hogy van egyfajta átalakulás a funkcióban is. Például egy elhagyatott ipari épületre már sokkal inkább úgy nézünk, mint egy közösségió vagy akár szakrális térre. Példaként említeném a Népszigeten a volt hajógyári épületeket, vagy a belvárosban, a Dob utcában levő trafó épületét.

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlanál?

Hirtelen két olyan film jut eszembe, ami elég meghatározó élmény volt számomra. Az egyik régi kedvencem Tarkovszkij Stalker című atmoszférikus, filozofikus filmje. Friss élményem pedig egy kortárs film, Kogonada a rendező, a címe pedig Columbus. Ez egy kifejezetten “építészes” film, a főhős építészeti túrákat vezet a híres Eero Saarinen által dominált városban, miközben egy nagyon érzékeny és nagyon szép történetet láthatunk két teljesen különböző helyről jövő ember kapcsolatáról. Ha zene, akkor most épp The Smile-t hallgatok és Galaxisokat még mindig.

Hogyan kapcsolódsz ki?

Az egyik módja, hogy filmklubba járok, ahol tartalmas, jellemzően független filmeket nézünk, a világ megismerésének kitűnő forrása ez. A másik, hogy én kerékpárral járok majdnem mindenhova, egész évben. Nekem a kerékpár közlekedési eszköz és életforma, hobbi is. A belvárosban lakva így ez egyszerre kikapcsolódás, feltöltődés is, és mindeközben teszek is valamit a fenntartható környezetért. Minden más foglalatosság a természethez kapcsolódik. Kerékpártúra, túrázás, és most nemrégen a SUP-ozás is egy ilyen kedvelt időtöltésem lett itt a Dunán. Én ezekben mind a szabadságot szeretem.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut?

Sokat beszélgetünk a műteremben arról, hogy az építészet nagyon eltávolodott az emberektől. Ezért fontosnak tartom, hogy az embereket állítsuk a tervezés középpontjába, a forma és a funkció kövesse az emberi igényeket és érzéseket. Meghaladva a modernista dogmát és a posztmodern túlkapásokat is, az arányosság útját járva, megtetszett Milton Glaser amerikai grafikus mondása: “just enough is more”.

Az interjút készítették: Kiss Bálint és Illanitz Igor építészhallgatók.

Képjegyzék:

01 portré

02 diplomaterv - csónakház Vácon

03 H151 ötlakásos társasház, fotó: Danyi Balázs

04 Zöldike bölcsőde Budatétény, fotó: Danyi Balázs

05 agglomerációs vasútállomás épületek

06 jelenet Tarkovszkij Stalker c. filmjéből

07 Studio Kraft irodafotó