Patartics Zorán

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket?

Gyakran álmodom az egyetemmel, hogy nem fogok lediplomázni. Előfordul időnként gimnáziumi tantárgyakkal kapcsolatban is. Az egyetemen nem a diploma jelentette a kihívást, csak néhány tárgy, amiket nem tudom, hogyan éltem túl. Főként a matek, amit nem értek, miért kellett tanulnom. Anno komoly hallgatói megmozdulások is voltak a képzés átstrukturálására, eredmények nélkül.

A Közép2 tárgyból Balázs Mihályhoz kerültem. Utólag szerencsésnek tartottam magam, de akkor azt a félévet végigháborúztam. Nagyon jó minősítést kaptam a tanszéktől, de Misi fontosnak érezte elmondani, hogy ez most siker lehet a számomra, de ettől a tervem még nem jó. Azt pedig pontosan láttam, hogy Misinek van mondanivalója a számunkra, van egy világkép, amit át akar adni, ezt teljes lelkével teszi, és kiváló építész. Ezért megkérdeztem tőle a komplexnél, hogy elvállalna-e. Meglepődött, hogy megkerestem ezzel a harcos félév után. Az addigi konzulensek közül neki volt a legfontosabb, hogy tanítson, tőle tanulhatok a legtöbbet. 

Közben adódott egy kis belsőépítészeti munka az életemben, amit akkor még mindenféle kontroll és diploma nélkül meg lehetett volna csinálni. Megkérdeztem Misit, mi lenne, ha ő vállalná, én pedig mellette dolgozhatnék. Így a diploma félév alatt már több téren tanulhattam Misitől. Meghatározó élmény volt, nagyon sok tanulással. Alapvetően Misinek köszönhetem az építész utamat, még ha aztán másokból is sokat meríthettem.

A diplomatervemre diplomadíjat kaptam. Szerettem a tervet, a folyamatot, és szép emlékeket őrzök róla.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálnál másképpen?

Az egyetem alatt bennem egy pillanatig nem merült föl, hogy Budapesten maradjak, haza akartam jönni Pécsre. Balázs Misitől, Török Feritől, Karácsony Tamástól – akik számomra a legmeghatározóbb építészek, tanárok voltak a tanszéken – olyan szemléletmódot kaptunk jónéhányan, amivel fölvértezve úgy éreztem, nekem itthon dolgom van. Hazajövök, és ezt a műhelyt, ezt a szellemiséget hozom magammal.

Mit csinálnék másképp? Nem tudom, de nem mert azt gondolom, hogy mindent jól csináltam, hanem mert a közeg nagyon meghatározott volt. Szerintem, ha valaki beleállt, jól akart működni ebben, ha a különbözősége a rendszertől nem volt éles, akkor ez vitte előre. Legalábbis így éltem meg.

Milyen személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

Az évfolyamról jellemzően formális kapcsolataim vannak, nem lettem tagja olyan közösségnek, amelyben együttműködések alakulnak ki. De most hirtelen egy évfolyamtársam jut eszembe, aki amúgy az építész karon statikus lett, az elmúlt 4-5 évben dolgoztunk együtt, nagyon jó tapasztalatokkal.

Olykor konferencián, hatósági közegben, tervtanácsban összeakadok évfolyamtársakkal, az megolajozza a kommunikációt, örülünk egymásnak, mindenki nyitottabban áll a másikhoz. Misivel életre szóló a kapcsolat, bár ritka már, hogy találkozunk. De sokan vannak a szakmában, akik akkor alakították a szakmai világképemet, vagy alakítják most is, velük bármikor tudok jót beszélgetni. Ezt a kört a Mesteriskola is tágította.

Az évfolyamunkból viszonylag keveseket látok alkotóként. Ugyanakkor néha kiderül valakiről, hogy jól be van ágyazódva egy jó piacba, sok munkája van, de vagy nem publikálja őket, vagy nem esik abba a körbe, ami irányában érdeklődöm, esetleg csak én nem látom. 

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered, életutad alakulásában? 

Balázs Mihály miatt választottam a tanszéket, de egyébként is úgy gondoltam, hogy a Középtanszék az a tanszék, ahol a tervezésből a legátfogóbban tudok tanulni. Ott volt számomra a legvonzóbb a légkör, az egésznek az atmoszférája, az ott megforduló tanárok köre.

Építész identitásom alapjait a tanszéknek és Misinek köszönhetem. Ennél többet nem hiszem, hogy lehetne kapni egy alma matertől. Építkezem belőle a mai napig.

Hogyan telt az első éved az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

Mikor hazajöttem Pécsre, beültem az akkor még néhány évig létező posztszocialista nagyvállalathoz, a Pécsitervhez. Ösztöndíjasa voltam a cégnek, egyenes volt ide az út. Ugyanaznap elkezdtem a Pollackon tanársegédként tanítani a tervezés tanszéken. Átültem a másik oldalra, ha úgy tetszik. Még főiskolai képzés volt, hároméves, amiben a tervezési szakirány akkor kezdett elválni a kivitelezésitől.

A hallgatók egy kis válogatott köre nagyon lelkes volt, igazán jó volt velük dolgozni. A tanítás termékenyítő volt. A feladatok sokfélesége vonzott. Világéletemben úgy működtem, hogy ha valami érdekelt, akkor azt meg akartam érteni. Mai napig tulajdonképpen ez az építész létem üzemanyaga.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd?

A Pécsitervet két év után elhagytam. Bár nagy feladatokat kaptam, a vállalati érdekeket nem tudtam összeegyeztetni a saját értékrendemmel. A cégnél először műteremvezetőm, majd igazgatóm volt Horváth András. Amikor már két éve magántervezőként dolgoztam, és főleg tervpályázatokat csináltam a tanítás mellett, elnyertem a Gandhi kollégium tervezési munkáját egy kis pályázaton, és akkor céget kellett indítanom. András szerette volna megvásárolni a Pécsitervet, de nem nyert az ajánlattételen, beszélgettünk, és alapítottunk közösen egy irodát. Barátságunk és partnerségünk 1996-tól töretlen, és most egy fiatal kollégával gyarapodhat a tulajdonosi kör, vele az irodánk az épszerk területén is megjelent a piacon. 

Jellemzően 6-8 fővel dolgoztunk, nem szeretnék ennél lényegesen nagyobb irodát, vidéken kiszolgáltatottá volnánk. Ezzel a létszámmal már rá tudunk mozdulni néhány milliárdos házakra, de ha a családi házadat tervezzük, és megkérdezel, akkor is pontosan tudom, hogy mi történik vele, minden részletét ismerem. Már ütőképes, de még kellően személyes ez a felállás. Viszonylag kicsi nálunk a fluktuáció, bár nekem ez is nyomasztó. Minden munkatársunk építész mesterdiplomával rendelkezik, de a csapatban nem tervez mindenki. Egy olyan munkatársunk volt eddig, aki nagyszerű tervező lett, és már nálunk is önállóan végzett úgy munkát, hogy ő jegyezte.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervezel?

Számomra fontos, hogy amit csinálunk, velünk önazonos értékrenden álljon. Mindig is arra használtam, hogy építész vagyok, hogy rajta keresztül többet ismerjek meg a világból. Bizonyos értelemben nem cél nekem ez a szakma, hanem eszköz a saját világképem építéséhez.

Az egyik inkább intuitív, a másik inkább spekulatív módszerekkel dolgozik. Én inkább a spekulatív világban tudom magam azonosítani, és könyörtelen vagyok magammal szemben, a logikát és a következetességet mindig számonkérem. E mellett kidolgoztam egy olyan módszert, amivel azonosítom, mikor és hol vannak elágazások a helyzetelemzésben, vagy a tervezésben. Akkor olyan ingereket generálok magam körül, amikkel intuíciókat tudok ébreszteni, és kihasználom annak katalizátor hatásait. Az absztrakciók, az asszociációk érdekelnek, hogyan lehet valamit átlényegíteni, másképpen értelmezni, és ezen keresztül egy nem várt, előre nem látható irányt adni a gondolkodásnak. A legtöbb dolog, amit el tudok mesélni egy házról, az tulajdonképpen ez. Nem őrzök magamban mennyiségi adatokat. Azt tudom, hogy mi volt benne a gondolat, ami foglalkoztatott.

Vegyük példának a Győri Ítélőtáblát, egy felsőbíróságot! A hazai bíróságok és különösen a felsőbíróságok meghatározó épületei a kiegyezés és az I. világháború között épültek, az akkor megszülető önálló nemzeti hatalmi ág számára. A korszak építészete és az önmeghatározás, valamint a megjelenítésének vágya egybeesett, ezért ezeknek az épületeknek az ünnepélyessége és annak minden díszítő rétege hiteles. Ezek a házak reprezentálnak, a lényegükhöz tartozik a tekintély sugárzása. És általában ezek a házak kifelé zártak. De az a kor elmúlt, amiben ezek az épületek születtek, és én olyan házat akartam tervezni, amiben megjelenik a transzparencia, építészetileg és asszociációként is. Nem azért, mert ez egy akkor nagyon trendi építészeti eszköz vagy divat volt, hanem azért, mert annak a kifejeződése, hogy ez nem a bírók igazságszolgáltatása, hanem a miénk, a társadalomé.

A ház telkének ugyanakkor méltatlan környezetet választottak, és nem lehetett homlokzatot kijelölni, amelyiken egy méltó bejárat elhelyezhető, az ne a benzinkút mögül, a vasút felől, vagy más leértékelő szituációban nyílna. Ezért képeztünk egy külső oszlopcsarnokot, réteget a ház előtt, ami leválasztja a bejáratot a környezetéről, amiben a belépéshez a lépcső a homlokzat és az oszlopsor között vezet fel. A megérkezésnek így dramaturgiája van, ismerős érzetet kelt, mint amikor belépsz egy Markó utcai intézménybe, annak ellenére, hogy nem tervezhettünk olyan impozáns és hatalmas előcsarnokokat. A bírók ezt megérezték. Zsigerileg elkezdett működni, és ez nekem ilyen szempontból maga a siker. 

Melyik tervedre, épületedre vagy a legbüszkébb?

Olyat nem tudnék mondani.

Vannak házak, amiket szeretek, és vannak házak, amiket a végére megutáltam. Az Ítélőtábla nagy küzdelem volt a kivitelezővel, a minőségért, de nagy formátumú megbízónak dolgozhattam, akivel aztán életre szóló barátságot kötöttünk az átadás után, ezért ez egy fontos és érzelmes történet az életemben. De például Pécsett a Red Baront is nagyon szerettem. Ma már nem annyira, mert az építtető állandóan átalakítgatja a megkérdezésem nélkül, és nem érti az egészet. A szívemet, lelkemet beletettem, sokáig ingyen próbáltam megoldásokat adni az újabb és újabb igényeire, majd ezekből kihagyott, és rossz látni, ahogyan sufnituningba megy át egy minden részletében megtervezett ház. Még használati utasítást is csináltunk, egy könyvet a házhoz. Ez egy kvázi gépelt BIM volt. Le volt írva az összes fényforrás, szűrő, mit hogyan kell használni, hol találod, hogy kell felújítani, kit kell kihívni, ha elromlik. 

Volt válságkorszakod? Mikor volt, és hogyan kezelted? 

Olyan válságkorszakot nem tudok azonosítani, ami mély nyomokat hagyott volna bennem. Inkább folyamatosan érzek helyzeteket bizonyos értelemben válságosnak. Úgy gyorsul a világ, ami szerintem túlzott a mi szakmánk sebességéhez képest. És túlzottan gyors ahhoz, hogy csak a megfontolt dolgok válhassanak valóra. Szerintem rengeteg hibával, pazarlással rossz irányba megyünk, miközben súlyos döntéseket kellene meghozni, hogy az unokáink is megússzák, de még gyorsabban használjuk el a világot. Persze, az ellenkezőjébe csomagolva. A greenwashing ma már nem csak leleplező kifejezés, de kötelező vállalkozási stratégia is.

Mindig törekszem a helyénvalóra, nekem ez a kulcsszó 30 éve az életemben. Az optimum és a helyénvalóság.

Mit javasolnál egy jelenlegi hallgatónak?

Kitekinteni más diszciplínákra, alkotóműfajokra, a kérdéseknek a mélyére menni, ezeket megérteni. Így tágítani a látókört. Persze az egyetem nem csak arról szól, hogy az ember tanul, az egy jó életkor, meg kell élni! Le kell ’rabolni’ az intézményt, úgy értem, ki kell venni belőle, amit csak lehet. Utána semmit nem kapsz ingyen, minden sokkal fáradságosabb. Hatalmas nyomás alá kellene helyezni az egyetemet, hogy bizony korszerűsítsék az oktatási anyagot. Más kérdés, hogy ehhez 6 éves, osztatlan képzés kellene, mert nem lehet már használható szakembert képezni 5 év alatt, a világ bonyolultabb lett.

Hazai, külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért?

Nincsenek preferenciáim alapvetően. Ha találok egy jó házat, akkor azt megvizsgálom. Próbálok kíváncsi és érdeklődő lenni, miközben azzal áltatom magam, hogy sokszor gyorsan átlátok a lényegen, és amúgy meg túl sok a ház szerintem, ami elér minket.

Manapság azok a házak futnak, amivel nem kell sokat dolgozni, hogy megértsd. Sok a korban a csúsztatás, a hatás, az illúzió, az ígéret. De nem csak az építészeti, a műszaki kontextusban is. Nekem a legfőbb mérnöki erény a kételkedés, feltéve, hogy az nem csak nihilbe fordul át, hanem utána megoldásokat keres. 

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Érdekes kérdés, de nem tudok rá válaszolni. Nem hiszek abban, hogy kell legyen bennem egy 'leg'. A tér és a hely önmagában is egy életre elegendő megfejteni való rejtély. De míg a tér az érzékelés, a hely az érzés és a tudat dimenziója. A helyzetet itt most térbeli helyzetként értelmezem leginkább, habár a szónak sokféle jelentése van. A köztér olyan nyilvános tér és jó esetben hely is, aminek a közösség jelenléte és a térhez való viszonyulása adja az értelmezését. Láthatatlan dolgokról beszélünk, és ez a szakmánk szépsége, indirekt módon anyaggal építünk, de tereket hozunk létre.

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlanál?

Ella Fitzgerald számomra olyan jazz énekes, aki mérföldkő, nem hallottam még senkit meghaladni őt, miközben mindenki szeretné megmutatni, hogy tud úgy énekelni. Olyan alapokat tett le, ami megkerülhetetlen. Alapvetően jazzt és komolyzenét hallgatok. Ha kell mondanom még egyet, Cecilia Bartoli Vivaldi albuma, amin sokáig elfeledett opera részleteket énekel, hihetetlen dimenziója a zenének és a zenélésnek. Mindkét nő hangszerként használja a testét, elképesztő, hogy miket tudnak előhozni belőle. 

Most éppen Lisszabonba készülődvén újra elővettünk egy régi filmet, Wim Wenders Lisszaboni történetét, aminek szeretem a lassúságát, és a filmben a Madradeus zenéje is nagy kedvenc. 

Philip Roth Szégyenfolt című könyve emlékezetes számomra, de Kertész Imre Sorstalansága is mély nyomot hagyott. Kedvelem Kurt Vonnegut és Boris Vian fonákos könyveit.

Hogyan kapcsolódsz ki? (hobbi, sport)

Kultúrafüggő vagyok, sok minden érdekel, bár nagyjából 2012 környékén tetőzött bennem az igény, és ma már sokkal kevesebbet fogyasztok belőle. Erős felhígulást látok. Az érdeklődésem elitista, ingerelnek a felszínes produkciók, a gondolattalan, de nagyot mondó, látszattal és illúziókeltéssel, a megnyerésre, a rövidítésre törekvéssel operáló tettek. Szeretem, ha meg kell dolgozni az élményért, és dühít, amikor sok munka után derül ki, hogy megvezettek.

2012-ig nagyon aktív voltam a pécsi kulturális közéletben, a Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa projektnek egyik kezdeményezője voltam, és számos ponton vállaltam szerepet, saját kulturális projekteket valósítottam meg, szinte mindegyikben jelentős hangsúlyt kapott a kezdeményezés, a párbeszéd, a kritikai diskurzus és az együttműködés kultúrájának fejlesztése. 2008-ig az országos szakmai közéletben is részt vettem. Bizonyos értelemben ezek is a hobbijaim közé tartoztak, de fel kellett ismernem, hogy függő lettem tőlük, túl sokat áldoztam nekik magamból, ezért tudatosan visszaléptem.

A kosárlabda és a túrázás nagyon kikapcsol, télen a korizás is szórakoztat. Érzem, hogy a sok ülőmunkát mozgással ellentételezni kell, ezért heti három alkalommal igyekszem szerét ejteni a mozgásnak.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut?

Bár szoktam a szakmai környezetemben idézgetni egyetemi tanáraimtól, vagy a Mesteriskola mestereitől, a bennem élő leghasznosabb tanítás a gimnáziumi fizika tanáromtól származik. Amikor fizika szakkörön versenyfeladatokat oldottunk meg, közben ő körbejárt a teremben, és bele-belenézett, ki mit hogyan old meg. Amikor azt látta, hogy valaki nagy hevülettel vezeti le a megoldást, ám tévúton jár, csak annyit mondott: "lázas semmittevés". A szakmánkban nagyon sokszor használom én is. Ez a szemlélet tanított meg arra, hogy nem kell mindennek bedőlni, hanem le kell lassítani, és mérlegelni, fel kell állítani a logikai kapcsolatokat, és tisztán látni.