Rigó Bálint

Hogyan emlékszik vissza a diplomatervezésre? Miért választotta a tanszéket? 

A második félévben volt egy tervezési tárgy, ahol Szabó Levente volt a tankörvezetőm. Tizenkét diákra jutott öt középtanszékes doktorandusz. Ez egy nagyon erős csapat volt. A tárgy tervezés volt a javából, itt éreztem először azt, hogy ezért jöttem az egyetemre, ez lehet az építészet. A tanszéknek igazából a légköre volt az, ami megtetszett, az atmoszférája, ami nagyon rezonált azzal, amit én otthonról hoztam. Egy szerencsés találkozásként tudnám leírni, ahol ők vevők voltak rám, én pedig arra, amit ők adtak. Cságoly Ferenc személye, előadásai is meghatározóak voltak számomra.

Mit tudott a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálna másképpen? 

Ami szerintem jó volt, az az, hogy nagyon magasra volt emelve a léc, melynek hatására jó tervek születtek, és a magas elvárások mellett nagy bizalmat fektettek beléd. Az egész tanszéknek volt egy alma mater, műterem jellege. Amit mindenképpen megtanultam és tudtam hasznosítani, az az, hogy az építészet a dolgok különleges együttállása. Egyrészt komoly, ünnepélyes, ugyanakkor inspiratív és van benne egyfajta könnyedség is. Egy olyan folyamat, melynek során olyan dolgok születhetnek, melyekről korábban nem gondoltad, hogy megszülethetnek, és ezáltal önmagadon túl tudsz lépni.

Másrészt, bár biztosan nem általánosan igaz, de a Középtanszéken volt egy olyan tendencia, hogy elég kicsi házakon dolgoztunk. Amikor Erasmus-ösztöndíjas voltam Lausanne-ban, Svájcban, akkor ott sokkal nagyobb házakon dolgoztunk. Az ottani diákoknak adott esetben gigantikus házakat kellett megtervezni, akár városépítészeti szempontból is. Később, az első pályázat, amin Svájcban dolgoztam, nagyon komplex programú volt. Úgy gondolom, hogy az ehhez szükséges téralkotási készséget nagyobb projekteken lehet elsajátítani. Szerintem az nem rossz, ha diákként kapsz egy nagy programot, ami elsőre mintha agyonnyomna, de közben pedig nagyvonalúságra tanít.

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

Viszonylag sok kapcsolatom megmaradt. Legjobb egyetemi barátom, Hakkel Márton szintén Svájcban él, építészként azóta is egymás referenciái vagyunk. Az egyetemi évek alatt volt egy jó csapatunk: Hakkel Mártonnal, Kronavetter Zsófiával és Holczer Veronikával, akikkel sok tervezési feladatot csináltunk, illetve haladtunk együtt.

4-5 évvel a diploma után a tanszék megkért, hogy opponáljak diplomamunkákat, ennek köszönhetően is pozitív, érdeklődő és nagyon tehetséges emberekkel találkozhattam, például Dormán Miklóssal, aki most doktori iskolás. Vele aktív szakmai együttműködésben vagyok. A diplomamunkámat Balázs Mihálynál készítettem, vele a személyes kapcsolatom az egyetem után is megmaradt. Ő mondta, hogy a doktori iskola egy izgalmas dolog lehetne nekem, majd a doktori iskolában témavezetőm is volt.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karrierje/életútja alakulásában? 

Annak idején, amikor az egyetemre jártam, a svájci építészek voltak a húzónevek a középtanszéken. Ha Cságoly Ferenc nem mesélt volna ennyit a svájci építészetről, nem került volna ennyire az érdeklődésem középpontjába. Ami csak később tudatosult bennem, hogy Svájcban az építészet nagyon anyagszerű, és nekem az édesapám révén, aki szobrász, az anyagszerűség mindig is fontos volt.

Ami a szakmai életutam alakulásában biztosan kiemelkedő, az az, hogy a Középtanszéken doktorizhattam. Jó volt megtapasztalni, hogy a szakmai közeg, amelyben felnőttem, 10-15 év elteltével is megmaradt. Számomra az időbeli folytonosság nagyon fontos.

Tervezel-e a közeljövőben építészetet oktatni, akár a Műegyetemen, akár azon kívül?

Érdekelne egy ilyen feladat, de konkrét felkérést még nem kaptam ezzel kapcsolatban. Mivel egyelőre nem élek Magyarországon, az is kérdés, hogy ez hogyan lenne megoldható. De szeretek a diákokkal, fiatalabbakkal eszmét cserélni. Érdekel, hogy mi foglalkoztatja azokat, akik most kezdenek el ezen az úton járni. Ha a 10-15 éves tapasztalatommal át tudok adni valamit, az is nagyon jó, de inkább a generációk közötti párbeszéd az, ami foglalkoztat. 

Hogyan telt az első éve az egyetem után, milyen tapasztalatai voltak az első munkahelyén? 

Amikor végeztem, sem nekem, sem a tehetségtelennek semmiképpen sem nevezhető barátaimnak nem volt munkája. Svájcba mentem ki gyakornokoskodni, ahol már egy évet éltem Erasmus-ösztöndíjasként. A munkalehetőségen kívül az is bennem volt, hogy a svájci építészetet szeretném közelebbről is megismerni. Illetve az is, hogy gyorsan szerettem volna építeni valamit a „papírízű” diákévek után. Három hónapot követően az egyik munkatársam önállósította magát és maga mellé vett másodiknak. Sokat dolgoztunk, volt egy műemléki átépítés, ami nagyon gyorsan meg is valósult, s ennek a művezetését is én végezhettem, ez maradandó élmény. Emellett pedig pályáztunk is sokat. Összességében egy jó év volt.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köre? 

Jelenleg a Häring faipari cégnél dolgozom, aminek van egy tervezőosztálya, annak vagyok a vezetőhelyettese. Van egy hat fős építészcsapatunk, ami korban, tapasztalatban és nyelvben is vegyes, és akik három csapattagot már az én közreműködésemmel vettünk fel. Sikerült jó csapatszellemet kialakítani, egy jó közösséget. Számomra nagyon fontos, hogy a csapatcél tiszta legyen. Nincs kevésbé fontos munkatárs. Mindenkinek meg kell fogalmaznia a saját célját, illetve az egyéni célokat is figyelembe vesszük a közös cél kialakításánál.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervez?

Itt külön választanám a Herzog & de Meuronnál, illetve a Häring-nél szerzett tapasztalataimat. Előbbi egy klasszikusabb építésziroda, melynek van egy erős kézjegye. Nagy redundanciával dolgoznak, ahol a modellezés, makettezés nagyon nagy hangsúlyt kap a tervezés során. A Häringnél ezzel szemben sokkal szabadabb kezet kapok, de a munka sokkal feszesebb, makettezésre kevesebb idő marad.

Nyilván a skiccek nagyon fontosak, illetve a gépi rajzok is, amik a tervezést gyorsabbá teszik, de a módszerek közül a beszélgetést emelném ki. Egy jó projekthez nagyon fontos a harmónia, hogy egy olyan atmoszféra alakuljon ki a csapaton belül, mely során felszabadult légkörben lehet dolgozni.

Melyik tervedre vagy épületedre vagy a legbüszkébb? 

A frissen elkészült szigligeti nyaralót mondanám. Egyrészt büszke vagyok rá, másrészt jó is volt rajta dolgozni. Azt hiszem, az épület összegzése is az eddigi szakmai tapasztalataimnak.

Hogyan kezelte azokat a terveket, amikkel kevésbé volt elégedett? 

Egy példát emelnék ki a Herzog & de Meuronnál töltött időszakból: a Meret Oppenheim Hochaust, vagy MOH-t, ami egy nyolcvanöt méteres toronyház Bázelben. Meg kell jegyezni, hogy ez egy problematikus épület, mint ahogy minden magasház az egy alapvetően zártsorú, azonos párkánymagasságú házakból szervezett hagyományos európai városban, mert maradandóan megváltoztatja a városképet. Ráadásul a ház nem is igen törekszik a beilleszkedésre, inkább szoborszerű, absztrakt. Én az építészeti engedélyeztetés után lettem a hatfős homlokzati csapat vezetője. Maga a homlokzat technológiailag annyira komplex, hogy igazából nem is nagyon volt idő azzal foglalkozni, hogy a ház miért is úgy néz ki, ahogy, másrészt nem is ez volt a feladatunk, hanem a dizájn messzemenő megőrzése mellett a tender- illetve kiviteli dokumentáció elkészítése, majd a tervezői művezetés. Egyfelől egy ilyen feladat az építészet magasiskolája, másrészt meg nagyon redukált ilyenkor a fókusz, mert nem téralkotásról, hanem prototipikus dizájnról van szó. Tehát egyszerre kell kutatóként viselkedj, majd meg is kell építened a konstrukciót, és még működnie is kell a homlokzatnak. A munkámmal elégedett vagyok, még akkor is, ha a homlokzat is hozzájárul ahhoz, hogy ez nem egy tetszetős, behízelgő ház. Inkább olyan, mintha egy túlméretes köztéri szobor készült volna. Érdekes, hogy hogyan változik idővel egy ilyen emblematikus ház megítélése a közvéleményben - a Doktori Iskola 2019-es évkönyvében írtam erről egy tanulmányt.

Volt válságkorszaka? Mikor, hogyan kezelte? 

Úgy 15 éve gyakorlom a szakmám. Alkotóként a pályát lehet a válságok, kudarcok, vagy a sikerek mentén is értelmezni. Szerintem mindkét narratíva fontos. Hogy ne kerüljem meg a kérdést: több mint hat évet dolgoztam a Herzog & de Meuronnál, de a végén már azt éreztem, hogy ez hosszú távon nem nekem való, ezért is kezdtem el a doktori programot, hogy új kontextusba kerüljek. Hallgatóként csodáltam a tervezőket, akikre mindenki hivatkozik.  Érdekelt, hogyan is végzik a munkájukat. Kíváncsi voltam, hogyan is működik a sztárépítészet. Ez az érési folyamatom része volt. El akartam menni az idoljaimhoz, hogy megtanuljam tőlük a szakmát, de ezeket az idolokat később le kellett döntenem magamban. Egy bizonyos idő után már nem csak tanulni akarsz, hanem el is akarod mondani, hogy mi a véleményed. Nekem most ez az időszak zajlik.

Svájcban és itthon is dolgoztál. Mik voltak az alapvető eltérések Svájcban a hazai körülményekhez képest?

Svájcban sokkal nagyobb tisztelete van az építészetnek, mint idehaza. Az építészek és a svájci kamara érdekérvényesítő képessége erős. Nem lehet csak úgy bármit megépíteni. Feszesebbek a jogi keretek, de ez nem negatívan hat, hanem ad egyfajta nyugalmat, kiszámíthatóságot. Persze ott sem általános az a fajta innovatív építészet, amit svájci építészetként azonosítunk, viszont tény, hogy Svájcban sokkal szélesebb az a megrendelői kör, a közszférával az élen, amelyik értékeli, sőt elvárja az ilyen fajta építészetet.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordul inspirációért? 

Nem mindig célom a legtájékozottabbnak lenni a legújabb építészeti kérdésekben, de persze mindig értesülök a fontosabb, érdekesebb fejleményekről. Több magyar, illetve svájci építészeti folyóiratot is szoktam olvasni. Magyarországon is egyre több kiemelkedő épület készül. Az irodák közül az Arkt Építész Stúdiót emelném ki, akiknek a Szentendrén és Cserépfalun elkészült munkái inspirálók számomra. Természetesen svájci irodák is izgalmasak számomra: a Stereo, az Atlas vagy a EschSintzel. Sok kortárs magyar irodalmat is olvasok, ezen művek áttételesen inspirálnak engem. Édesanyám ír, édesapám képzőművész, így a velük való beszélgetésekből szintén nagyon sokat tudok meríteni.

Mi számára a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?                                    

Nemrég voltam Maggia-ban. Ez egy régi svájci falu, ahol szinte mindent gránitból építettek. Egyik reggel elindultam sétálni, de csak pár lépésnyire jutottam a szállásomtól, mert olyan sűrűségű volt a téri intenzitás és olyan sok volt az inspirációs forrás, hogy néhány négyzetméteren nézelődtem. Egy ilyen helyen legszívesebben mindent rögzítenék: hogy milyen az eresz, hogy hogyan oldanak meg egy-egy lépcsőt, hogyan vezetik el a vizet, milyen a járda, amin járok. Ezek mind olyan élmények, amik visszahathatnak a későbbi terveimre. Igazából pont ezt élvezem az építészetben, hogy bárhol vagyok, mindig lehet valami érdekeset, inspirálót találni.

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlana?

Zenék közül Bach kantátáit ajánlanám. Amióta az építészet a szakmám, a filmeket is háromdimenzióban élem meg, illetve ezt élvezem különösen. Valós helyek érdekelnek, nem a fantáziák. Egy tipp: Kenyér, szerelem, féltékenység, egy olasz film 1954-ből. Versek közül a legutóbbi meghatározó élmény az édesanyámtól születésnapomra írt vers volt.

Hogyan kapcsolódik ki? 

Balázs Mihály mondta egyszer, hogy ő nem szokott szórakozni. Ezzel a felvetéssel részben egyet tudok érteni. Nekem fontos a töltekezéshez minden olyan idő, amikor nem csinálok semmi olyat, ami a hétköznapi munkámmal van kapcsolatban. Nem olyan dolgokra gondolok, amik elterelik a figyelmemet, hanem olyanokra, amik nem foglalják le a teljes mentális kapacitásom: nekem ilyen például az éneklés. Rendszeresen futok és úszok, télen sífutok. Fontos számomra az olyan kikapcsolódás is, amikor egyedül lehetek, például a meditálás.

Egy tanács, előadás, konzultáció, félmondat, ami máig gyakran eszébe jut?

Cságoly Ferenc konzultációi nagyon emlékezetesek számomra. Ezeket egyfajta transzcendens atmoszféra lengte körül. Nagyon intenzíven tudott fókuszálni és belehelyezkedni egy-egy hallgatói terv világába. Ezt a fókuszáltságot néha nekünk, hallgatóknak is sikerült elérnünk. Mikor Balázs Mihállyal konzultáltam, utána mindig „építészebbnek” éreztem magam. Nemcsak tervmegbeszélés folyt, hanem sokat beszélt nekünk az építész szerepéről és feladatáról. Tőle származik a mondás, hogy az építész nem a megbízó kiszolgálója, hanem egy megszólított, akinek a feladata, hogy építészeti eszközökkel elmondja a véleményét. Vasáros Zsolt félévvégi konzultációira is pozitívan emlékszem vissza, ahol a féléves komoly munka után jólesett a felszabadult beszélgetés egy pohár bor mellett.

Édesapád szobrász. Ez mennyiben befolyásolta, hogy az építészetet választottad, illetve mennyiben befolyásolta ez az építészeti látásmódodat?

Csak később tudatosult bennem, hogy milyen inspiratív környezetben nőhettem fel a szüleimnek köszönhetően. Az anyaggal szembeni csodálat, arányérzék és formaérzék biztos édesapámtól jön. Mindez nagyban befolyásolta azt, hogy építész lettem. A munkám során a téri program, vagy a sok információ és elvárás formai nyelvre való átvitelében biztosan sokat segít, hogy annyit lábatlankodtam a műtermében.

Az interjút készítették: Kovács Kende és Puszti Dániel építészhallgatók.

Képjegyzék:

01 portré | fotó: Nyírő Gergő - rhapsodist

02 diplomaterv: Istvánakna, közösségi ház

03-05 rókarántó - szigligeti nyaraló, építés éve: 1990-1994. Vadász György - Basa Péter, illetve 2021-2023. Rigó Bálint | fotó: Dormán Miklós

06 hesperis-kertiasztal – Rigó Bálint és Rigó István | fotó: Rigó Bálint

07 irodafotó