Tima Zoltán

Hogyan emlékszel vissza a diplomatervezésre? Miért választottad a tanszéket?

Nagyjából harmadéves koromra, amikor a Közép félév volt éreztem úgy, hogy a helyemen vagyok. Majd amikor elkövetkezett a diplomatervezés, mertem nagyot álmodni, és azt gondoltam, hogy én a tanszék legjelentősebb oktatójával szeretném csinálni a diplomát, Farkasdy Zoltánnal. Szerencsém volt, mert ő ezt elvállalta, öten voltunk nála diplomatervezésen. A komplex tervemet is mellette készítettem, mindkettő nagy élmény és tanulságos időszak volt. A tanszék választásával kapcsolatban pedig annyit tennék hozzá, hogy a Középülettervezési Tanszéknek nagy volt a presztízse a tervezési tanszékek között, és szerintem ez a mai napig így van.

Mit tudtál a legjobban hasznosítani az egyetemen tanultakból? Mit csinálnál másképpen?

Az egyetemen az ember nagyon sok mindent tanul, de amikor elkezd dolgozni, akkor rájön, hogy mennyi mindent nem tud. Érthető módon az elmélet és a gyakorlat között azért van különbség. Abban az időben, a ‘80-as évek második felében, még nem nagyon volt lehetőség arra, hogy az egyetem mellett akár rövidebb, akár hosszabb ideig az ember dolgozzon mondjuk irodákban. Úgyhogy a szakmát és annak gyakorlati oldalát tulajdonképpen itt tanultam meg a KÖZTI-ben. Az is Farkasdy Zoltánnak köszönhető, hogy a KÖZTI-be kerültem, mert az ő elve az volt, hogy nemcsak felnevel és diplomát ad a hallgatói kezébe, hanem igyekezett őket el is helyezni. Mindig úgy szervezte, hogy a diplomavédésen olyan valaki legyen jelen, akinek aztán a munkahelye be tud fogadni, és így kerültem én is a KÖZTI-be. Itt tanultam meg igazán, hogyan viselkedik az ember építészként egy-egy feladattal kapcsolatban. Például itt értettem meg igazán az épületszerkezettant, mert kezdtem úgy egyben látni egy épületet, megismerni a szakágakat, megérteni, milyen egy háznak a tényleges működése. Tehát ezt a fajta praktikumot csak később értettem meg.

Mennyi személyes kapcsolat maradt meg az egyetemi évekből?

Igazából kevesekkel, és leginkább azokkal maradt meg a kapcsolatom, akikkel akkor is közelebbi viszonyban voltam. Sajnos, a legjobb egyetemi barátom, Basa Péter, nagyon fiatalon, most már több mint tíz éve elhunyt. Ő volt az, aki a legközelebb állt hozzám. Bár más volt a szellemiségünk, másképpen gondolkodtunk, mégis nagyon jól megértettük egymást, őszintén tudtunk beszélni az építészetről és más dolgokról is. Fennmaradt a kapcsolat azokkal, akikkel egyébként közösen csináltam a komplex terveket, az egyikük Németh Tamás, ő itt dolgozik a KÖZTI-ben. Ő ugyanúgy Farkasdynál diplomázott, még a diplomatervünket is egy közös területre csináltuk. Harmadik volt a csapatunkban Fehér Zoltán, aki bár több helyen dolgozott, jelenleg a Paulinyi irodánál van, de a mai napig is tartjuk a kapcsolatot. A korosztályomból természetesen futólag többükkel is kapcsolatban voltam, legyen szó szakmai kapcsolatról, egy zsűriben végzett közös munkáról vagy egy főépítésszé lett évfolyamtársammal való közös munkáról. Az egyetemi kapcsolatokat illetően továbbá Balázs Mihállyal a mai napig nagyon jó viszonyt ápolok, és viszonylag gyakran szoktunk egymással beszélni.

Milyen szerepet játszott a tanszék a karriered/életutad alakulásában? Mennyire maradt meg a kapcsolatod a tanszékkel?

Nem sokkal az egyetem elvégzése után, Kaszás tanár úr hívására Basa Péterrel együtt korrigáltunk a Középtanszéken. Aztán ahogy elkezdtek szaporodni a feladataim úgy gondoltam, már nem tudom ezt vállalni a munka mellett. Ezután viszonylag hosszú ideig – néhány megtartott előadást leszámítva – nem volt kapcsolatom a tanszékkel. Később beválasztottak a diplomabizottságba, akkor ismét időről időre visszajártam, illetve most már tizenvalahány éve diplomabizottsági elnök vagyok. Így még nagyobb a rálátásom a diplomázó hallgatókra, és egyébként mindig meg is szoktam ragadni az alkalmat, hogy a nekem tetsző diplomaterveket készítő hallgatókat meginvitáljam a KÖZTI-be. Úgyhogy valamennyi rátekintéssel a mostani működésére kvázi van egy ilyen munkakapcsolatom a tanszékkel, és ez többé-kevésbé végig megvolt az elmúlt 35 évben.

Hogyan telt az első éved az egyetem után, milyen tapasztalataid voltak az első munkahelyeden?

Az egyetem után egy teljesen más környezetbe kerültem, és egyébként is az egy elég speciális időszak volt, 1989, pont a rendszerváltás éve. Érezni lehetett, hogy ezen politikai változások nagyon rövid időn belül gazdasági változásokat is fognak okozni. A KÖZTI egy állami tervező vállalat volt, olyan mint a LAKÓTERV, vagy az IPARTERV. Gazdaságilag ez egy nehéz időszak volt, tulajdonképpen ‘89 és ‘93 között a pályázatokon kívül nem nagyon volt munka. Ráadásul a KÖZTI közben kétszer is költözött. Láttam, hogy ez az idősebb kollégáim számára egy rendkívül lehangoló és nagyon rossz élmény volt. Tulajdonképpen akkor úgy tűnt, a KÖZTI-nek hamarosan vége lesz. Nagyjából ez a mobilitás hullám hatotta át az első éveket. De közben dolgoztunk, és hát abban az időben a „maszekolás” is velejárója volt a KÖZTI-s létnek, a fiatalok még ilyen kisebb feladatokat is csináltak – mint egy garázs, egy támfal, vagy egy kisebb családi ház, nyaraló –, amit az idősebbek passzoltak le, akiknek már volt egy klientúrájuk. Így akkor délutánonként, esténként, meg hétvégén az ember ilyenekkel bíbelődött. Én aztán ezt viszonylag gyorsan befejeztem, mert egy ilyen se úgy épült meg, ahogyan azt lerajzoltam, mire megépültek, már rá se lehetett ismerni a házakra. Lényegében ‘95-ig tartottak nagyjából ezek a tanulóévek, ezután is sok tanulságos dolog történt, de ez az első 5-6 év volt, amikor mondjuk a tojáshéj az lepotyogott az ember fenekéről.

Hogyan alakult ki a jelenlegi munkatársi köröd?

A ‘90-es években nagy volt a fluktuáció. Én ‘89-ben kezdtem a KÖZTI-ben, velem együtt tíz évfolyamtársam jött oda dolgozni. Ez egy nagy szám, mivel 120 fős évfolyamok voltak, tehát az évfolyamnak körülbelül 10%-a ide jött. Ebből a tíz emberből, mire a költözések megtörténtek, csak én dolgoztam itt. Hamarosan azt vettem észre, hogy a korosztályomból már csak egyedül voltam az irodánál. Illetve Németh Tamás barátom visszajött 2007-ben, de tulajdonképpen addigra már ebből a ‘60-as években született korosztályból én voltam itt egyedül. Pedig amikor a KÖZTI-be érkeztem, akkor nagyon sokan voltak nálam egy-két évvel idősebbek is. Utána is még jöttek egy páran, de ez a korosztály praktikusan el is tűnt. Ennek elsősorban az az oka, hogy a ‘90-es évek elején-közepén ez volt a legaktívabb korosztály, akik vagy önálló irodákat alapítottak, vagy összeálltak többen egy kisebb irodát létrehozni. Ez egy nagyon komoly mozgás volt, a környezetemben tulajdonképpen szinte mindenki kicserélődött az első öt-hat évben. A tízből mondjuk hárman maradtunk. Nyilván 2000 óta is sokat változott a munkatársi kör, de most már nincsen akkora mobilitás. Viszonylag állandó lett a közösség, sokan vannak, akik már 10-15 éve itt dolgoznak. Még nem harmincöt éve, mint én, de az csak idő kérdése.

Milyen módszerrel, eszközökkel tervezel? Milyen igazából ez a tervezési folyamat?

Ez egy érdekes kérdés. Természetesen a módszer sokat változott az idők során, de mára nagyjából azt kell, hogy mondjam, hogy én viszonylag sokáig várok mielőtt lerajzoljnék bármit. Inkább fejben szeretem átgondolni a dolgot. Az egész nyilván attól is függ, mennyi idő van rá. Más egy pályázat és más, hogyha egy hosszabb időszakra szóló munkáról van szó. De szeretem alaposan átgondolni a dolgot, mielőtt rajzolok. A mostani munkamódszer azért már kicsit más, mint amikor mondjuk 10-15 évvel ezelőtt teljesen magam készítettem elő mindent. Most egy viszonylag széles munkatársi kör vesz körbe, tehát a sok kezdeti előkészítő feladatot a kollégáim leveszik a vállamról, a vállunkról. Egyébként a tervezési módszertan vagy technika, zömét Marosi Miklóstól tanultam: a tisztaság, a rend, az átláthatóság az mindenek fölött való, és ha ezek megvannak, akkor az épület is jó lesz. Ez egy érdekes dolog, hogy az ember nyilván tömegben és telekben gondolkodik, illetve azoknak az összetettségében és a kapcsolataiban. Ha ezek jól állnak össze, akkor a végén ez egy házként is megállja a helyét. Végtelen híve vagyok az egyszerűségnek, hogy nem érdemes azt túlbonyolítani, ami egyébként egyszerűen is kifejezhető, ugyanúgy, ahogy a hétköznapi beszédben is. Így vagyok ezzel az emberi kapcsolatokban is, azt gondolom, hogy az őszinteség, a tisztaság és az egyszerűség a legcélravezetőbb. Az építészet is ilyen, az is egyfajta nyelv, egyfajta kommunikáció, és ha ez őszinte és tiszta, akkor annak a végén egy jó ház kell, hogy létrejöjjön.

Melyik tervedre/épületedre vagy a legbüszkébb?

Mindegyikre büszke vagyok egyébként, nincs olyan, amit megtagadnék utólag. Látom ugyan a gyermekbetegségeit mondjuk az ezelőtt 25 éve tervezett épületeknek, és felidéződnek történetek az épületekkel kapcsolatban. Eszembe jut az épület és eszembe jutnak ezek a történetek is. Ezek hol jókedvűek, hol keserűek, hol keserédesek. Nyilván minden épülethez fűződik története az embernek. Értelemszerűen vannak épületek, amikhez több kedves emlék fűz, ilyen például a Kossuth tér rekonstrukciója, amelyet nagyon szerettem, bár kegyetlenül rövid idő alatt zajlott a tervezés. Mégis egy folyamatos sikertörténet volt, mert nagyon jó volt az együttműködés a résztvevőkkel. De szeretem az irodaházakat is, a RiverLoft Irodaházat, ami egy nagyon izgalmas épületrekonstrukció volt: nem műemlék, mégis egy nagyon egyedi, XX. század eleji épületnek a felújítása és bővítése. Szeretem a Dorottya Udvar Irodaházat, ami még egy korábbi példa 2002-ből, de szeretem a legutóbbi épületeimet is. Vitathatatlan, hogy egy picit a személyesség a korábban épült épületekhez jobban köt, hiszen akkor még tényleg minden egyes vonalért én magam küzdöttem meg, és bár voltak akkor is segítőim, de a jó részletekért való küzdés jobban kitöltötte a mindennapjaimat. Van, aki azt mondja, hogy mindig az a kedves, amit éppen csinál, én mindegyikre szívesen gondolok vissza.

Hogyan kezelted azokat a terveket, amikkel kevésbé voltál elégedett?

Egyetlen ház volt, ami még ma sem szerepel a portfóliómban. Ez egy lakóépület, ami a 2000-es évek elején épült a 13. kerületben, a Visegrádi utca mellett, a Római Kert. A tervezése sajnos igen keserves volt, nehéz volt megtalálni a közös hangot a megrendelővel, nem volt egyszerű a kooperáció. A viták miatt sajnos rossz élményként maradt meg bennem, így akkor megfogadtam, hogy ezt a házat elrejtem az életművemből, nem nagyon mutogatom, melyhez többé-kevésbé tartom is magam. Említettem, hogy voltak kedvesebb és keserűbb projektek is. Ez hosszú ideig egy keserű élmény volt, de az épület végül megépült. Ha rákérdez valaki, akkor bevallom, de egyébként nem nagyon szerepel sehol publikációimban.

Volt válságkorszakod vagy olyan időszak, amikor nem jött az ihlet? Mikor, hogyan kezelted?

Az, hogy nem jön az ihlet, az szerintem mindenkivel előfordul. Én egyébként nem ijedtem meg ettől sosem, nem szabad vele foglalkozni. Ha azt érzed, hogy nem megy, akkor abba kell hagyni, adni kell egy kis időt, és utána újra nekifutni. Velem olyan is előfordult, hogy kiszenvedtem magamból egy épületet, majd nézegettük a megrendelővel, és végül teljesen újracsináltuk az egészet egy sokkal jobb flow-val. Hiszen, ha az ember érzi maga mögött a támogatást, a segítséget, meg azt a bizalmat, amely egy megrendelőben, megbízóban megvan, az nagyon sokat tud segíteni.

Hazai-külföldi irodák közül hová fordulsz inspirációért? Mi szokott téged inspirálni, legyen szó akár képzőművészetről is?

A képzőművészetet nagyon szeretem, és műkedvelő szinten gyűjtök is festményeket elsősorban a ‘60-as évek magyar festőitől. A külföldi irodákkal kapcsolatban természetesen az ember még ma is felkapja a fejét bizonyos dolgokra. Lényegében én Dániával és a dán építészeten szocializálódtam, szerintem a mestereimen kívül a legtöbbet ebből tanultam. Szerencsém volt, mert egy barátunk Dániába ment férjhez, és a ‘90-es évek végétől évente voltunk Dániában. Napokat töltöttem el Koppenhágában és a vidéki városok utcáin mászkálva, és nagyon alaposan mindent lefényképeztem, vagy lerajzoltam. Most már kevesebbet járok ott, de a dán építészetet továbbra is figyelemmel kísérem. Fantasztikusnak tartom, mert jártam már elég sok helyen a világban, de nincs még egy ilyen ország, ahol ennyire jó az építészeti minőség, száz évre visszamenőleg. Ráadásul mindez egy hihetetlenül magas szintű környezetkultúrával jár együtt, minden a helyén van és nincs az embernek hiányérzete. Ez Dániában az elképesztő, és nagyon nagy hatással volt rám.

Mi számodra a legérdekesebb hely/helyzet/köztér?

Rengeteg ilyen hely van. Koppenhága mellett jártam a dán vidéken is, de emellett Berlin a másik nagy kedvencem. ‘97-ben jártam ott először, amikor még bőven lehetett látni a nyomait a kettéosztottságnak. Azóta ott is viszonylag gyakran megfordultam, és tanúja voltam, ahogyan a város magára talált és újra összenőtt. És mindenekelőtt nagyon szeretem Budapestet. Bár Pécsett születtem, de már akkor is nagyon szerettem a fővárost, amikor még nem laktam itt. Vonzott a nagyváros, és a mai napig sokat gyalogolok Budapesten, majdnem minden héten, hétvégén teszek egy nagy sétát a Belvárosban, vagy Budán. Úgy gondolom, Budapest az egyik legcsodálatosabb város a világon, gyönyörű a fekvése, bárhová mész, szép átlátások vannak, fantasztikus a folyó.

Milyen zenét, filmet, könyvet (verset) ajánlanál?

Hát talán az olvasással töltöm a legkevesebb időt, bár igyekszem magamat kondicionálni. Mindig van egy könyv, amit éppen olvasok, a kérdés az, hogy mennyi ideig olvasom. Ez általában nem regény, hanem történelmi vagy ismeretterjesztő olvasmány. Legutóbb egyébként egy Churchill életrajzot olvastam, amelyet az egykori miniszterelnök, Boris Johnson írt. Ez inkább egy szórakoztató feldolgozása Churchill életének. Filmek terén lelkesen figyelem a felemelkedőben lévő magyar filmipart. A zenei ízlésem pedig azt szoktam mondani, hogy nincsen, mert mindent szívesen meghallgatok. Ha tehetem, akkor komolyzenét hallgatok, nagyon szeretem Beethovent, Mozartot, Lisztet, Edvard Grieget, a klasszikus zeneszerzőket. Természetesen kedvelem a könnyűzenét is, alapvetően annak az időszaknak a zenéjét szeretem, amikor fiatal voltam, de a mostaniakat is meghallgatom. Bele szoktam hallgatni a gyerekeim zenéibe is, úgyhogy tényleg zenei mindenevő vagyok.

Hogyan kapcsolódsz ki?

Igyekszem sokat utazni, illetve amikor Budapesten járkálok, akkor is sokszor turistaként próbálok szemlélődni a saját városomban. Voltam jó néhányszor a Távol-Keleten, az Egyesült Államokban, Európa szinte minden országában jártam már. Egyébiránt a mozgás az, ami a legjobban ki tud kapcsolni, a városi séták, a reggeli futások vagy a kertben való szöszmötölés. Természetesen az ember a családjával is igyekszik sok időt tölteni. Van két nagy lányom, egyikük külföldön él, úgyhogy viszonylag ritkán látom, de igyekszem vele is az együtt töltött időt maximalizálni.

Egy tanács, előadás, félmondat, ami máig gyakran eszedbe jut?

Azt gondolom, hogy az egyetemi időszak nagyon meghatározó az életünkben. Bár én viszonylag fiatalon eldöntöttem, hogy építész leszek, gőzöm se volt arról, ez mit jelent. Ezt az egyetemen értettem meg. Nyilván sok szempontból ez is egy belterjes szakma, mint a többi: még ha az embernek van is hozzá tehetsége, akkor sem könnyű bekerülni és érvényesülni. Én ilyen szempontból magamra voltam utalva; a szüleim nem építészek, nem budapestiek, de az egyetem, majd később a KÖZTI sokat segített, mert olyan embereket ismertem meg, akik segítettek elindulni a pályámon. A másik dolog, amit én nagyon fontosnak tartok, hogy mindenképp kellenek az „inasévek” az egyetem után is. Hisz az a tudás, amit az egyetemen valaki megszerez nagyon fontos és meghatározó, de még nem kész az építész az egyetem elvégeztével. Szerintem legalább ennyi idő kell ahhoz, hogy felvérteződjön azon képességekkel, melyekkel a való életben, a való világban érvényesülni tud majd. 

Az interjút készítették: Dáni Eszter és Dauner Bernát építészhallgatók.

Képjegyzék:

01 portré

02 diplomaterv: Panzió, Pécs, 1989

03 Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér - Skycourt

04 Kossuth tér rekonstrukció - Országház Látogatóközpont

05 Balatonfüredi Kongresszusi Központ

06 Egy hongkongi utazás során készült fotó (saját kép)

07 Irodafotó